Ha már a múltkor elhoztuk nektek A vízszerelőt és vele a zseniális Peter Weirt, akkor nem hagyhattuk ki a rendező úr második alkotását, a rendkívül egyedi élményt kínáló, egyes körökben kultstátuszt is kivívó Piknik a Függő Sziklánált (Picnic at Hanging Rock, 1975) sem.

A film Joan Lindsay írónő 1967-ben megjelent, azonos című könyvének adaptációja, a regény sztoriját nagyjából hűen követi: az 1900-as év Valentin-napján az ausztrál Victoria állam patinás Appleyard leánykollégiumának tanulói és tanári kara kirándulni indul a vidék közelben lévő turistalátványosságához, a Függő Sziklának nevezett, több ezer éves vulkáni képződményhez. A kirándulás során négy lányt, a vezető-típus Mirandát (Anne-Louise Lambert), barátnőit, Irmát (Karen Robson), Mariont (Jane Vallis), valamint a kicsit strébernek tűnő Edithet (Christine Schuler) hatalmába kerít valami megmagyarázhatatlan erő, ami mintha a magas, ősi sziklákból sugározna. Nem telik el sok idő, és a négy lány közül három eltűnik, ráadásul az egyik nevelőnőjük, Miss McCraw (Vivean Gray) sem érkezik vissza az útról. Megindul utánuk a nyomozás, de mintha a föld nyelte volna el őket. Aztán Irmát egy hét múlva váratlanul megtalálják - semmi baja nem lett, csak pár horzsolás van a karján, és egy kicsit kiszáradt, viszont nem emlékszik semmire. Vajon mi történhetett a Függő Sziklánál?

Ha azt hiszed, hogy kiderül, ha mindenképpen magyarázatokat vársz, akkor nagyot fogsz koppanni, de ha engeded, hogy berántson a Piknik a Függő Sziklánál szuggesztív atmoszférája, álomszerű légköre, akkor hihetetlen élményben lesz részed. Peter Weir remekül megrendezett és lélegzetállítóan megkomponált misztikus thrillerje csak úgy dúskál a remek vizuális és hangulati megoldásokban, ráadásul temérdek értelmezési lehetőséget kínál, szóval minden tekintetben egy gazdag filmet kap az, aki elmélyed ebben az ausztrál varázslatban.

Az, hogy ez a film gyönyörű, az egyszerűen nem kifejezés: páratlan módon adja vissza a múlt század eleji, viktoriánus miliőt: habos-babos kosztümei, ruhái kifogástalanul szépek (és nem giccsesek), lehengerlő képei pedig olyanok, mint az impresszionista festmények. A hangulatot az igéző látvány mellett a kiváló, változatos zenehasználat teszi még inkább emlékezetesebbé (van itt pánsíp, elektronikus zene és klasszikus szólamok is).

Emögött a már-már álomba illő világ mögött pedig rendre előtör a nyugtalanság: a Pikniknek van valami állandóan fortyogó, sokszor hátborzongató misztériuma, ami nem hagyja nyugodni az embert. Vajon mit szimbolizál a szikla? Az ősi kontinenst, ami betörhetetlen, amelynek rejtélyei talán örökre megfejthetetlenek lesznek a fehér ember számára? Lehetséges. De a feminista olvasat is ugyanolyan helytálló: a szigorú szabályrendszerű, merev erkölcsi nevelést adó iskola falai közül kiszabadult lányuk harisnyájukat és fűzőiket levetve, felszabadultan, teljesen átszellemült állapotban libbennek fel a sziklákra. Azt sem szabad elfelejteni, hogy Weir egy olyan időszakban forgatta filmjét, amelyben az ausztrál filmgyártás még gyerekcipőben járt, íly módon a film sejtelmessége az ausztrálok útkeresésével fonódik össze - a filmesek még nem tudták pontosan, hogy mit hoz a jővő, éppen csak kezdik felfedezni a világot, amelyben élnek.

Weir soha, sehol nem akar válaszokat adni a szikla rejtélyére, és ez így van jól, ahogy van: a misztikus film így lesz kerek egész (és így marad hű magához), hogy a kérdések megválaszolatlanok maradnak, a befejezés pont attól lesz veretes, mert nincs megoldás. A Piknik a Függő Sziklánál - bár tényleg kell hozzá egy lelkiállapot, mert elég kimért, lassú folyású darab - álomvilágot idéző, meditatív, utánozhatatlan operatőri munkával megtámogatott atmoszférájú, izgalmas misztikumú, rendkívül rétegelt munka, Ausztrália egyik legjobb mozgóképe. Ordas nagy közhely, de leírom: ezt a filmet látni kell.

8/10

IMDb | mafab