„Néha egy nőnek csak a szipirtyóság marad meg támaszul.”

„Néha egy nőnek csak a szipirtyóság marad meg támaszul.”

Stephen Kinget az egyik legnagyobb horror írónak tartják, aki mindennél jobban tudja megfogni a félelmet és felhasználni arra, hogy az olvasó ellen fordítsa. De egy valamihez még jobban ért: a lélektanhoz. Rengeteg művében központi téma a kamaszkor, a gyermeklétet a felnőtté válással elválasztó finom mezsgyének a buktatói. A természetfeletti történetek alatt legtöbb esetben valóságos problémák lapulnak meg, melyek sokkal fenyegetőbbek és reálisabbak, mint például a családon belüli erőszak, a nemi erőszak, zaklatás, megfélemlítés. A Dolores Claiborne pedig tökéletes példa arra, hogy van, amikor egy dráma, vagy pszichológiai thriller sokkal jobban kikészíti a lelket, mint bármely horror.

Dolores Claiborne (Kathy Bates) félreérthetetlen helyzetbe kerül: a postás rányit, mikor egy sodrófával épp agyonverni készül egy vénasszonyt, aki a lépcső alján fekszik.

Selena St. George (Jennifer Jason Leigh) nagyvárosi újságíró faxon hírt kap, hogy anyját gyilkossággal vádolták meg, ezért rögtön a kis, kietlen, nyirkos és szomorú szülővárosába utazik, hogy segítségére legyen a nőnek, akivel lassan két évtizede nem tartja a kapcsolatot. A helyi nyomozó, John Mackey (Christopher Plummer) minden erejével azon van, hogy Dolorest lógni lássa, mert már két évtizede egyszer már a kezében volt, ezúttal viszont nem akarja futni hagyni. Anya és lánya találkozása régi sebeket tép fel, a két nő szinte teljesen ismeretlen egymásnak, viszont minden mozdulatuk emlékezteti őket a múltra, ami Selena számára szinte teljesen homályos. Doloresnek fel kell elevenítenie mindent a kapcsolatáról Vera Donovannel (Judy Parfitt), akinél cselédként dolgozott, valamint akinek a meggyilkolásával vádolják, illetve a 25 évvel azelőtti napfogyatkozás alatt történteket. Selenának pedig emlékeznie kell, hogy megmentse saját magát és anyját is.

Öt évvel a Tortúrában nyújtott letaglózó alakítása után Kathy Bates ismét egy King-adaptációban szerepel, viszont a Dolores Claiborne valami érthetetlen okból rendkívül alulértékelt és elfeledett alkotássá vált. Holott a színészi teljesítmény össze sem hasonlítható a Tortúrában látottal, mert Dolores karaktere sokkal mélyebb és összetettebb, ahogyan az egész film is egy óriási érzelmi hullámvasút.  King ezúttal is egy szülő-gyermek kapcsolatba ásta bele magát, de emellett a sajnos mai napig is óriási problémát jelentő nemek közti megkülönböztetés súlyát is rendkívül jól fogta meg.

A cselekmény egyszerre zajlik a múltban és jelenben, amit a remek operatőri munka és vágások igazán emlékezetessé tettek. A jelen idősíkjában acélkék színekkel operálnak, a múlt képei pedig olyan élénkek, mint a sebek, melyeket okozott.  Dolores narrációjában szépen lassan fény derül Verával való kapcsolatára, hogy hogyan és miért került a hihetetlenül arrogáns és gazdag nőhöz, hogy miért dolgozott nála három évtizedig robotmunkát éhbérért, hogy aztán hazamenjen az aljas, gyáva, alkoholista és semmirekellő férjéhez, aki férfiasságát abban élte ki, hogy lelkileg és fizikailag terrorizálta. Mire az igazság kiderül a néző lelke már szinte teljesen ki van facsarva, hogy a leleplezés után a fezsültség a tetőfokára hágjon és arcul csapja egy hihetetlenül nyomorúságos és valóságos élettörténettel.

Gyerekként láttam ezt a filmet és már akkor is kiválónak tartottam, de felnőttként értettem meg azt a hihetetlen kegyetlen csavart, a leleplezést, amit gyerekfejjel abszolút nem érthettem. King hibátlan lélektani drámát tett le az asztalra, amihez Taylor Hackford remekbe szabott rendezése, Kathy Bates, Jenifer Jason Leigh és Judy Parfitt eszelős alakítása emelt a magasba.

A Dolores Claiborne lélekszaggatóbb, félelmetesebb és sötétebb, mint bármelyik King horror, és pontosan az életszerűség teszi azzá. Óriási kár, hogy nem ez a film vált klasszikussá.„Néha egy nőnek csak a szipirtyóság marad meg támaszul.”

Stephen Kinget az egyik legnagyobb horrorírónak tartják, aki mindennél jobban meg tudja fogni a félelmet és felhasználni arra, hogy az olvasó ellen fordítsa. De egy valamihez még jobban ért: a lélektanhoz. Rengeteg művében központi téma a kamaszkor, a gyermeklétet a felnőtté válással elválasztó finom mezsgyének a buktatói. A természetfeletti történetek alatt legtöbb esetben valóságos problémák lapulnak meg, melyek sokkal fenyegetőbbek és reálisabbak, mint például a családon belüli erőszak, a nemi erőszak, zaklatás, megfélemlítés. A Dolores Claiborne pedig tökéletes példa arra, hogy van, amikor egy dráma, vagy pszichológiai thriller sokkal jobban kikészíti a lelket, mint bármely horror.

Dolores Claiborne (Kathy Bates) félreérthetetlen helyzetbe kerül: a postás rányit, mikor egy sodrófával épp agyonverni készül egy vénasszonyt, aki a lépcső alján fekszik. Selena St. George (Jennifer Jason Leigh) nagyvárosi újságíró faxon hírt kap, hogy anyját gyilkossággal vádolták meg, ezért rögtön a kis, kietlen, nyirkos és szomorú szülővárosába utazik, hogy segítségére legyen a nőnek, akivel lassan két évtizede nem tartja a kapcsolatot. A helyi nyomozó, John Mackey (Christopher Plummer) minden erejével azon van, hogy Dolorest lógni lássa, mert már két évtizeddel korábban egyszer már a kezében volt, ezúttal viszont nem akarja futni hagyni. Anya és lánya találkozása régi sebeket tép fel, a két nő szinte teljesen ismeretlen egymásnak, viszont minden mozdulatuk emlékezteti őket a múltra, ami Selena számára szinte teljesen homályos. Doloresnek fel kell elevenítenie mindent a kapcsolatáról Vera Donovannel (Judy Parfitt), akinél cselédként dolgozott, valamint akinek a meggyilkolásával vádolják, illetve a 25 évvel azelőtti napfogyatkozás alatt történteket. Selenának pedig emlékeznie kell, hogy megmentse saját magát és anyját is.

Öt évvel a Tortúrában nyújtott letaglózó alakítása után Kathy Bates ismét egy King-adaptációban szerepel, viszont a Dolores Claiborne valami érthetetlen okból rendkívül alulértékelt és elfeledett alkotássá vált. Holott a színészi teljesítmény össze sem hasonlítható a Tortúrában látottal, mert Dolores karaktere sokkal mélyebb és összetettebb, ahogyan az egész film is egy óriási érzelmi hullámvasút.  King ezúttal is egy szülő-gyermek kapcsolatba ásta bele magát, de emellett a sajnos mai napig is óriási problémát jelentő nemek közti megkülönböztetés súlyát is rendkívül jól fogta meg.

A cselekmény egyszerre zajlik a múltban és jelenben, amit a remek operatőri munka és vágások igazán emlékezetessé tettek. A jelen idősíkjában acélkék színekkel operálnak, a múlt képei pedig olyan élénkek, mint a sebek, melyeket okozott.  Dolores narrációjában szépen lassan fény derül Verával való kapcsolatára, hogy hogyan és miért került a hihetetlenül arrogáns és gazdag nőhöz, hogy miért dolgozott nála három évtizedig robotmunkát éhbérért, hogy aztán hazamenjen az aljas, gyáva, alkoholista és semmirekellő férjéhez, aki férfiasságát abban élte ki, hogy lelkileg és fizikailag terrorizálta. Mire az igazság kiderül a néző lelke már szinte teljesen ki van facsarva, hogy a leleplezés után a fezsültség a tetőfokára hágjon és arcul csapja egy hihetetlenül nyomorúságos és valóságos élettörténettel.

Gyerekként láttam ezt a filmet és már akkor is kiválónak tartottam, de felnőttként értettem meg azt a hihetetlen kegyetlen csavart, a leleplezést, amit gyerekfejjel abszolút nem érthettem. King hibátlan lélektani drámát tett le az asztalra, amihez Taylor Hackford remekbe szabott rendezése, Kathy Bates, Jennifer Jason Leigh és Judy Parfitt eszelős alakítása emelt a magasba.

A Dolores Claiborne lélekszaggatóbb, félelmetesebb és sötétebb, mint bármelyik King horror, és pontosan az életszerűség teszi azzá. Óriási kár, hogy nem ez a film vált klasszikussá.

10/10

IMDb