Stephen King könyveit nagyon-nagyon nehéz filmre vinni, főleg azért mert nem tudnak ráérezni a mélységeire és a hangulatára. Az adaptációk éppen ezért mindig megosztják a nézőket, míg az egyik ember lelkendezik az adott műről, addig a másik ugyanazon utálkozik. Véleményem szerint Frank Darabontnak kellene minden King történetet adni, hiszen eddig háromszor vitte vászonra a mester műveit és mind a háromszor telitalálatos filmet készített. A köd, A remény rabjai és a Halálsoron mind-mind kiváló és hibátlan alkotások, amik ugyanakkor, a változtatások ellenére is megőrizték King szellemiségét. Most az én egyik személyes kedvencemről, a Halálsoron című filmről lesz szó.

Paul, Brutal, Dean, Harry és az újonc Percy a börtön halálsorán dolgoznak, ahová azokat a rabokat különítik el, akikre halálbüntetést szabtak ki és hamarosan végre fogják rajtuk hajtani az ítéletet. Az őrök igyekeznek nyugodt körülményeket biztosítani a halálraítélteknek, a munkájukat úgy fogják fel, mintha a kórház intenzív osztályán dolgoznának, már amelyik... A foglyok jönnek-mennek, csak az őrök maradnak ugyanazok, akik igyekeznek megőrizni az emberségüket és a józan eszüket ebben a helyzetben. Egy napon furcsa rabot hoznak. John Coffey (akinek neve olyan, mint a kávé, csak nem úgy írják) nemcsak méretei miatt különbözik a többi elítélttől, hanem személyiségében is. John ugyanis fél a sötéttől, jámbor, mint a bárány és sokat sírdogál, mindemellett pedig olyan erő birtokában van, amit ép ésszel alig lehet felfogni. Paul sok mindent látott és tapasztalt már életében, de ami most történik vele az az egész további világát megváltoztatja.

A Halálsoron egyszerre vidám és szomorú, egyszerre kegyetlen és irgalmas, egyszerre félelmetes és megnyugtató. Nagyon sok kérdést feszeget, olyan kérdéseket, amikre talán nincs is jó válasz. Hogyan kell bánni egy halálraítélttel? Vajon azok is bűnösök, akik végrehajtják a büntetést? Tényleg a halál az igazi büntetés? Darabont pedig nem is akarja nekünk megválaszolni ezeket. Nem akarja megmondani nekünk, hogy miben higgyünk, mit érezzünk, vagy gondoljunk. Csupán megmutatja nekünk, hogy semmi sem fekete és fehér, semmire sincsen egyszerű válasz és nem minden az, aminek látszik. A háromórás játékidő egyáltalán nem tűnik hosszúnak, vagy vontatottnak. Nincsenek benne üresjáratok, minden tökéletesen illeszkedik mindennel és ami a legfontosabb, ennek a filmnek van karaktere, hangulata. Darabont elkapta azt, amiben King annyira mesteri: képes volt a könyveiben meglévő atmoszférát és érzelmeket megalkotni a vásznon, erre pedig csak igen kevesek voltak képesek.

Ugyanez igaz a színészekre is. Tom Hanks kiváló vezető, nyugodt és tiszteletparancsoló. David Morse, Barry Pepper és Jeffrey DeMunn (Darabont kedvence) méltó partnerei a színésznek, mindegyik nagyon jól alakítja a különböző karaktereit. Mellettük pedig ott van a film két igazi rohadékja: Sam Rockwell és Doug Hutchison. Istenem hogy őket mennyire lehet utálni! A Percyt alakító Hutchison talán egy leheletnyit gusztustalanabb rohadék, mint a Vad Billt alakító Rockwell, de egy adott pillanatban már nem lehet köztük különbséget tenni. Az egészben pedig az a legszebb, hogy ez a két ember a törvény két oldalán áll, mégsem különböznek egymástól. Ennyi sztár között mégis Michael Clarke Duncan az igazi aduász, mindenkit lejátszott a filmben, ez pedig igen nagy szó, ha egy Tom Hanks is ott van a színészek között. Duncan tökéletesen elkapta Coffey karakterének lényegét, a fájdalmát, az esendőségét és a nagyszerűségét.

Gyönyörűen összerakott film lett a Halálsoron, amiben nagyon odafigyeltek, hogy a hangulat ne roppantson minket össze, ám nem téveszti szem elől a fő mondanivalóját és lényegét, így amikor kell, akkor nem ad nekünk feloldozást és nem akarja kisebbíteni a fájdalmunkat. Az utolsó 20 perc valami egészen elképesztően szívszorító, ugyanakkor nagyon szép. Őszintén bevallom, hogy akárhányszor látom, mindig megkönnyezem a film végét.

Darabont tényleg képes ráérezni King történeteire, tudja, hol kell változtatnia, tudja, mit kell megmutatnia, tudja, hogyan kell bánni a színészekkel, hogy azok igazán "kingesek" legyenek és tudja, hogyan kell a történeteket nemcsak a rajongók számára tökéletessé tenni, hanem azok számára is, akik soha életükben nem olvastak Stephen Kinget. Ennek oka pedig az, hogy Darabont tudja, hogy King művei nem azért félelmetesek, mert történnek bennük rettenetes dolgok, hanem azért olyan borzalmasak, ugyanakkor lebilincselőek, mert az emberi természetről és sorsokról szólnak. Most, hogy újra fellobbant a szerző művei iránti kereslet, javaslom lépjen elő a zombik bűvköréből Frank Darabont és álmodjon nekünk a vászonra e három filmhez hasonló csodákat. A Duma Key, vagy a Blaze pont megfelelő lenne neki. ;)

Pontszámom: 10/10.

IMDb | mafab