Lisey Debusher Landon egy nagyszerű és sikeres író felesége, akivel 25 éve élnek boldog házasságban, egészen a férfi haláláig. Lisey-t összeroppantja a gyász és nem képes továbblépni. Két évnek kell eltelnie ahhoz, hogy rávegye magát, hogy összepakolja Scott cuccait. Ahogy egyre több minden kerül elő, úgy eleveníti fel a nő magában a férjével töltött perceket, ám valami ott lapul közben a sötétben és csak arra vár, hogy Lisey rátaláljon. A nőnek hamarosan szembe kell néznie a démonokkal, akik férje lelkét tépték és most rá vadásznak. Vajon ő le tudja ezeket győzni?
Többször kifejtettem már, hogy Stephen King írásai nem a rémületes, misztikus dolgok miatt olyan félelmetesek, hanem az emberi természet aprólékos ábrázolása miatt. Minden természetfeletti dolognak a könyveiben megvan a teljesen racionális magyarázatuk. Ezek pusztán szemléltető eszközök és nem pedig a lényegek. Gondoljunk csak bele, hogy miről szól A ragyogás, ha lehántjuk a Panoráma Hotelt a sztoriról? Egy apa küzdelméről az alkoholizmussal és a saját belső démonaival a könyv igazi témája, a többi csak mindennek a borzalmas belső vívódásnak a metaforája, a kivetülése. Ugyanez igaz a Lisey története című könyvére is, ami számomra szinte letehetetlennek bizonyult.
Véleményem szerint ez a könyv egy nagyon személyes alkotása az írónak. Nemcsak azért, mert betekintést enged nekünk abba a világba, ahonnan King az ötleteit meríti és nemcsak amiatt, mert sokkal többet megtudhatunk az alkotás folyamatáról. Ezek is nagyon fontosak és borzasztó érdekes olvasni, hogyan igyekszik megőrizni King az elméjének épségét (ami lássuk be ennyi szörnyűség megalkotása mellett nem lehet egy egyszerű feladat), de végtelen intimitásról is árulkodik a könyv. King megmutatja nekünk, hogy neki, mit is jelent a felesége és a szerelme. Egyúttal leírja, hogy milyen hatással lehet az emberekre a gyász, hogyan képes elnyelni minket a fájdalom, miután számunkra egy olyan fontos embert veszítünk el, aki a társunk volt.
Lisey és Scott élete visszaemlékezésekben rajzolódik ki előttünk és az sem véletlen, hogy ezek a részek mindig annyira szeretetteljesek és boldogok, míg ezekkel szemben a jelen csupa sötétségből, félelemből és a nőre várakozó démonokból áll. Ez a regény a gyász feldolgozásáról és az ismeretlentől való félelemről szól, ugyanakkor nem lenne Stephen King regény, ha nem rugaszkodna el a valóságtól.
Márpedig King nem hazudtolja meg önmagát és habár igen sokáig építkezik, valamint lassan bontogatja ki a cselekményt, azért csak elérkezünk arra a pontra, amikor ránk szabadítja a rettegést. Ezt pedig nagyon elvetemült formában teszi, amit igen nehéz felfogni és elképzelni, ha nem hagyjuk, hogy átvegye felettünk az irányítást. Sok műfaj keveredése figyelhető meg, ezek váltakozása nem mindig éri el a kívánt hatást, vannak benne kifejezetten nehezen emészthető részek is, viszont Lisey karaktere mindenért kárpótol minket. Ez a nő végtelenül szerethető, éppen ezért, amikor veszélybe kerül nagyon-nagyon lehet érte szurkolni és ez segít a történet gyengébb részeinek az elfeledtetésében.
Sokan fel szokták hozni, hogy ez a King már nem az a King, aki a Cujot, A ragyogást, vagy a Carriet papírra vettette. Teljesen igazuk van, ám azt nem látják jól, hogy ez egyáltalán nem baj. Mi is változunk az idők folyamán, mi is másképpen gondolkodunk sok mindenről, máshogy viszonyulunk a dolgokhoz, miért gondoljuk azt, hogy a szeretett írónkra a tapasztalat és az idő múlása rossz hatással van? Szerintem a Lisey története egy nagyon melankolikus, személyes és groteszk alkotás, amiben nagyon sokat megtudhatunk magáról, Stephen Kingről. Rajongóknak mindenképpen kötelező, hiszen így még közelebb kerülhetnek szeretett írójuk megismeréséhez, de azoknak is érdekes olvasmány lehet, akik a fájdalom feldolgozásáról és a bennünk rejtőző sötétségről szeretnének többet megtudni.
Pontszámom: 7,5/10.