Köszönjük a MozIComnak, hogy megnézhettük a filmet!

Amityville esete az egyik legunalmasabb és legérdektelenebb a paranormális esetek között, ami talán érdekes egy film erejéig. Ennek ellenére 17 film (könyvek is vannak ám) viseli címében az élő, gonosz ház nevét, amit mindenki ismer és mégis, nem sikerült 40 éven át jó és élvezhető filmet készíteni. Vannak, akik az eredeti, 1979-es alkotást szeretik és sokak szerint remekül sikerült a 2005-ös remake én viszont egyiket sem találtam élvezhetőnek, szórakoztatónak pláne, a franchise többi része pedig a nézhetetlentől a vállalhatatlanig tart. Úgy tűnik, Franck Khalfoun, a világ egyik, ha nem a legjobb felújításának, a Maniac-nak a rendezője mindezek ellenére látott a megtörtént esetben annyi potenciált, hogy írjon hozzá egy forgatókönyvet és elkészítse a 18. installációt, ami nem remake, nem folytatás, hanem a legelső, valós gyilkosság negyven évvel későbbi ébredezése. A rendkívüli rendező mellé társult a nagyon tehetséges, fiatal színész, Cameron Monaghan, akinek a folyamatos visszatérését szó szerint követelik a nézők a Gotham című sorozatban, valamint Jennifer Jason Leigh, őt pedig szégyen, ha valakinek be kell mutatni. A főszerepet Bella Thorne-ra osztották, akinél félő volt, hogy nem a színészi kvalifikáltsága nyomott sokat latba a szereplőválogatáson, de még így is afelé billent a mérleg karja, hogy talán van esély egy közepes, nyári ijesztgetésre.

Bell (Bella Thorne) édesanyjával (Jennifer Jason Leigh), kishúgával és magatehetetlen testvérével, Jamesszel (Cameron Monaghan) a hírhedt Amityville-i házba költözik, hogy közelebb legyenek családjukhoz és a neves kórházhoz, ahol Jamest tudják ápolni. A fiú balesetet szenvedett, aminek következtében vegetatív állapotban van, gépek tartják életben, agyfunkciói nincsenek, anyja mégsem adja fel a reményt. Úgy tűnik nem hiába, mert egy nap, valamiféle csoda folytán James agya reagálni kezd, a fiú pedig szépen lassan, mintha kezdene felépülni. Bell viszont nincs meggyőződve arról, hogy valóban testvére ébredezik életre…

Abszolút semmit nem vártam a filmtől, csak mertem remélni, hogy személyes kedvencem, a Maniac rendezője nem csak némi pénzt akart, és Jennifer Jason Leigh azért nem adja olyan filmhez a nevét, ami ócskaságba fulladna, akkor inkább nem dolgozik. Érdekes volt viszontlátni őt horrorban, a vásznon, és egy pillanatra elgondolkodtam, hogy még mindig a horror műfaja az, ami a fiataloknak belépő az álomgyárba, de a középkorú művészeknek is mentsvárul szolgál. Jason Leigh nem hazudtolja meg magát, szerencsére főszereplői státuszban van és hozza a tőle megszokott minőségbeli alakítást. Cameron Monaghan vérfagyasztó még úgy is, hogy a játékidő nagy részében magatehetetlenül fekszik, de a szemével játszik, utoljára a The Autopsy of Jane Doe-ban volt ilyen ijesztő egy vegetatív állapotú szereplő. Bella Thorne is képes az érzelemkifejezésre és meglepő módon abszolút nem vált irritálóvá. A pörgős másfél óra alatt nincs sok idő a karakterépítésre, de szerintem a mély lélektan el sem várható egy ilyen kaliberű filmnél, mégis sikerült jól érzékeltetni az anya, lánya közötti feszültséget, Bell elutasító viselkedését, az anya megszállottságát és az egész család elgyötörtségét, megtörtségét. A családi dráma tehát jól működött, és természetesen a magyarázatot is megkapjuk James balesetére.

Az Amityville-i szálat Wes Cravenre jellemző önreflexióval szőtték tovább, ami az előzetesből tűnhetett erőltetettnek, de a filmből inkább tűnik szórakoztató kikacsintásnak, a cselekmény csavarja pedig szinte meg is indokolja, hogy a főszereplők ismerjék a ház múltját és a legendáriumot, ami övezi. A csavar üt, annak ellenére, hogy minimálisan kiszámítható, de öröm, hogy a rendező meglépte ezt a vonalat és mélyítette ezzel a karaktert. Horrorról lévén szó, ki kell térnem a félelmkeltés forrására, ami nagy részben sajnos a jól bevált jump scare-ek felsorakoztatása, melyekkel szerencsére az utolsó fél órában felhagytak és végre hátborzongatóan dolgozták fel a rémségek háza történetét. Az operatőri munka nagyon szép, a képen van egy hamvasító effektus, de ez inkább segíti a nyirkos, hideg atmoszférába való beleélést, amit a zseniális zene tesz igazán jóvá. Nagyon meglepődtem, hogy ennyire remek filmzenét készítettek hozzá, ami megidézi a 80-as évek elektro popjait, ahogyan a Maniac esetében, az alapdallam pedig valami igazán sötét, lüktető érzést kelt.

Persze a film közhelyekből építkezik és tizennyolcadjára nem nagyon tud újat mutatni, a csavart leszámítva, mégis ez volt az első eset, hogy egy Amityville filmet élveztem és újra meg akarok nézni. A franchise legjobb darabja, de még az átlag paranormális filmek tekintetében is kellemes csalódás, amiért lehet, hogy hirtelen felindulásból felülpontozom, de több filmet is végigszenvedve a sorozatból, nem bánom.

7,5/10

IMDb | mafab