Óriás robotok, még óriásibb szörnyek – eléggé úgy hat, mint egy hollywoodi popcorn-mozi, melyet kétévente újjáélesztenek, a bevétel kedvéért, nemde? Mi teszi különlegessé hát ezt a filmet? Egyszerű a válasz: a mögötte álló személyek.

Óriás robotok, még óriásibb szörnyek – eléggé úgy hat, mint egy hollywoodi popcorn-mozi, melyet kétévente újjáélesztenek, a bevétel kedvéért, nemde? Mi teszi különlegessé hát ezt a filmet? A mögötte álló személyek.

A szörnyfilmek nem mindig a látványról szóltak – az egyik személyes kedvencem a Cloverfield, melyben érezhető, hogy a hangulat bőven több szerepet kapott, mint a csicsás jelenetek.

Ilyenkor, egy belső hang, vészjóslóan szólal fel bennünk, hogy bármi, amiben óriási robotok harcolnak még nagyobb szörnyetegekkel, nem szólhat semmi másról, csak a klisékről, és arról, mennyi pénzt lehet egy ilyen franchise-ból kiaknázni. Nem mondom, hogy a Pacific Rim, nem táncol eme, szomorú filmtörténeti jelenség és az igényes alkotások határán, valami miatt még is többnek látom, mint egy átlagos szörnyfilmet.

*kép1*

Guillermo Del Toro, a hangulatkeltés mestere – a Faun Labirintusa című, sötét felnőttmese után azt gondolnánk, hogy megérezte a pénz szagát, és futószalagra helyezte a lelkét. Annak idején, mikor a film kijött, talán nálam senki nem fogadta szkeptikusabban – 2013-ra, már elértem a kiábrándult fázisba. Michael Bay, a Transformers sorozat mögött álló első ember, pedig ebben a fő ludas. Ne lett volna egy olyan film, melyen ne aludtam volna be, ezért úgy gondoltam, hiába adok egy utolsó esélyt, az óriás robotoknak, ezen még a szörnyek sem segíthetnek.

A helyzet az, hogy tévedtem. A film olyan szemszögből ragadja meg az alapanyagot, melyre még én sem számítottam – bár a horrortól még messze van, ennek valójában egy oka van: a körítés. Csupán két óriás robot áll a nézők és a szereplők biztonságérzete és a teljes félelem közé. A szörnyek ugyanis a legkevésbé sem néznek ki röhejesnek, valótlannak vagy éppen túlságosan realisztikusnak: pont olyan, amit egy sci-fitől elvárnánk.

Itt egy kis kitérőt tennék a Godzillára, csak egy pillanatra: A MonsterVerse megpróbálja nekünk beadni, hogy a Föld alatt, egy ÓRIÁSI alagúthálózat húzódik, ahol a giga-lepkéken át, a mega-gorrilákig, minden van és ezt mi SOHA nem éreztük meg?

A Pacific Rim, kifejezetten tudományos és értelmezhető oldalról közelít meg mindent, melyet bedob a közösbe: az átjáró a dimenziók között, a szörnyetegek kiléte, és a legfontosabb: a robotok működése. Semmi kerekasztal lovagjai, Hold sötét oldala, Óriáslepkék vagy valami értelhezhetetlen zagyvaság.

Ettől még nem lesz nyers és száraz, hiszen egy-egy ismeretető dialógust egészen biztos, hogy egy izgalmaktól, feszültségtől kicsit sem mentes képsor követ. Természetesen, itt érezhető az akciófilmek szokásos, sajátos bugyutasága – főképp Dr. Newton ( Charlie Day: Felhőtlen Philadelphia; Förtelmes Főnökök ) jeleneteinél, azonban véleményem szerint erre szükség van, hiszen nem horrorról, hanem Kaiju ( Óriásszörny, japán eredetű szó ) filmről beszélünk. Ha ezek a bohókás pillanatok nem lennének, minden sokkal borzasztóbban hatna.

A karakterek között vannak klisések, és sokszínűek is, egyaránt, a főszereplő Charlie Hunnam, szerintem megállta a helyét a Jäger-pilóta szerepében, és társára a Mako-t játszó Rinko Kikuchi-ra sem lehet panasz.

Valójában, ha kontrasztot szeretnénk állítani, akkor a legsablonosabb karakter is százszor sokszínűbb volt, mint a Kong egész gárdája együtt.

Mint írtam, és itt jön a lényeg: a szörnyetegek számomra tökéletesek. Ahogy a film halad előre, úgy vesszük észre, hogy állatiasságuk csupán egy álca volt, és valójában gondolkodó, értelmes teremtményekről van szó. A mozgáskultúrájukra, a látványra abszolút nem lehet panasz.

del Toro nagyon nagy fába vágta a fejszéjét a film kapcsán, és igen sok mindent tett kockára – tény, hogy nem lett a filmtörténelem eget rengető alkotása, DE az egészen biztos, hogy a 2000-2020-ig tartó időintervallum egyik legigényesebb Kaiju-filmje.

/Spoiler

A film lezárása, számomra az egyik legkellemesebb csalódás – az, hogy Raleigh és Mako karaktere ilyen szinten kötődnek egymáshoz, és ezt mégsem egy elcsépelt csókjelenetben, hanem inkább egy örömteli ölelésben fejeztek ki, talán az egyik legjobb döntés volt, és a 10-ból legalább 20 pontot ez ért meg a legtöbb ranglistán. /SpoilerÓriás robotok, még óriásibb szörnyek – eléggé úgy hat, mint egy hollywoodi popcorn-mozi, melyet kétévente újjáélesztenek, a bevétel kedvéért, nemde? Mi teszi különlegessé hát ezt a filmet? A mögötte álló személyek.

A szörnyfilmek nem mindig a látványról szóltak – az egyik személyes kedvencem a Cloverfield, melyben érezhető, hogy a hangulat bőven több szerepet kapott, mint a csicsás jelenetek.

Ilyenkor, egy belső hang, vészjóslóan szólal fel bennünk, hogy bármi, amiben óriási robotok harcolnak még nagyobb szörnyetegekkel, nem szólhat semmi másról, csak a klisékről és arról, hogy mennyi pénzt lehet egy ilyen franchise-ból kiaknázni. Nem mondom, hogy a Pacific Rim, nem táncol eme szomorú filmtörténeti jelenség és az igényes alkotások határán, valami miatt mégis többnek látom, mint egy átlagos szörnyfilmet.

Guillermo Del Toro, a hangulatkeltés mestere – A faun Labirintusa című, sötét felnőttmese után azt gondolnánk, hogy megérezte a pénz szagát, és futószalagra helyezte a lelkét. Annak idején, mikor a film kijött, talán nálam senki nem fogadta szkeptikusabban – 2013-ra, már elértem a kiábrándult fázisba. Michael Bay, a Transformers sorozat mögött álló első ember ebben a fő ludas. Nem volt egy olyan film, melyen ne aludtam volna be, ezért úgy gondoltam, hiába adok egy utolsó esélyt az óriás robotoknak, ezen még a szörnyek sem segíthetnek.

A helyzet az, hogy tévedtem. A film olyan szemszögből ragadja meg az alapanyagot, melyre még én sem számítottam – bár a horrortól még messze van, ennek valójában egy oka van: a körítés. Csupán két óriás robot áll a nézők és a szereplők biztonságérzete és a teljes félelem közé. A szörnyek ugyanis a legkevésbé sem néznek ki röhejesnek, valótlannak vagy éppen túlságosan realisztikusnak: pont olyan, amit egy sci-fitől elvárnánk. Itt egy kis kitérőt tennék a Godzillára, csak egy pillanatra. A MonsterVerse megpróbálja nekünk beadni, hogy a Föld alatt, egy ÓRIÁSI alagúthálózat húzódik, ahol a giga-lepkéken át, a mega-gorillákig, minden van és ezt mi SOHA nem éreztük meg?!

A Pacific Rim, kifejezetten tudományos és értelmezhető oldalról közelít meg mindent, amit bedob a közösbe: az átjáró a dimenziók között, a szörnyetegek kiléte, és a legfontosabb: a robotok működése. Semmi kerekasztal-lovagjai, Hold sötét oldala, Óriáslepkék vagy valami értelhezhetetlen zagyvaság.

Ettől még nem lesz nyers és száraz, hiszen egy-egy ismertető dialógust egészen biztos, hogy egy izgalmaktól, feszültségtől kicsit sem mentes képsor követ. Természetesen, itt érezhető az akciófilmek szokásos, sajátos bugyutasága – főképp Dr. Newton ( Charlie Day: Felhőtlen Philadelphia; Förtelmes főnökök ) jeleneteinél, azonban véleményem szerint erre szükség van, hiszen nem horrorról, hanem Kaiju ( Óriásszörny, japán eredetű szó ) filmről beszélünk. Ha ezek a bohókás pillanatok nem lennének, minden sokkal borzasztóbban hatna. A karakterek között vannak klisések, és sokszínűek is egyaránt, a főszereplő Charlie Hunnam, szerintem megállta a helyét a Jäger-pilóta szerepében, és társára a Mako-t játszó Rinko Kikuchi-ra sem lehet panasz.

Valójában, ha kontrasztot szeretnénk állítani, akkor a legsablonosabb karakter is százszor sokszínűbb volt, mint a Kong egész gárdája együtt. Mint írtam, és itt jön a lényeg: a szörnyetegek számomra tökéletesek. Ahogy a film halad előre, úgy vesszük észre, hogy állatiasságuk csupán egy álca volt és valójában gondolkodó, értelmes teremtményekről van szó. A mozgáskultúrájukra, a látványra abszolút nem lehet panasz.

Del Toro nagyon nagy fába vágta a fejszéjét a film kapcsán, és igen sok mindent tett kockára – tény, hogy nem lett a filmtörténelem eget rengető alkotása, DE az egészen biztos, hogy a 2000-2020-ig tartó időintervallum egyik legigényesebb Kaiju-filmje.

{spoiler}

A film lezárása, számomra az egyik legkellemesebb csalódás – az, hogy Raleigh és Mako karaktere ilyen szinten kötődnek egymáshoz, és ezt mégsem egy elcsépelt csókjelenetben, hanem inkább egy örömteli ölelésben fejezték ki, talán az egyik legjobb döntés volt, és a 10-ből legalább 20 pontot ez ért meg a legtöbb ranglistán.

{/spoiler}

7.6/10

IMDb l mafab