A Dark Souls akár oldalunk nevének ihletadója is lehet – egy igazi creepy-shake, borzalmak apró gyűjteménye, pár gigabite tömör szenvedés és kihívás – mégis imádjuk!

Az Edge magazin az elmúlt időszakban rendszerezte a világ jelenlegi száz legjobb játékát, melyek között a második helyet a Dark Souls kapta – és őszintén szólva, ebben nincs semmi meglepő. A játék egy mestermű, minden tekintetben – a játékmechanika, a pályadizájn, az ellenfelek, és a legfontosabb: az élmény és a hangulat megteremtésében.

A történetünk szerint, egy sötét jellel megjelölt különleges élőholtak vagyunk, akik még nem vesztették el ép elméjüket, ezért útnak indulunk, hogy megtörjük az átkot és beteljesítsük a sorsunk – természetesen erről még nem tudunk semmit az elején, csupán megpróbálunk kiszabadulni a börtönünkből.

Már az első pillanatától nem kegyelmez a játék – nem fokozatosan haladunk előre a nehézségben, mint a legtöbb játékban, hanem a jelenlegi szintünkhöz képest kellő kihívással lát el bennünket. Fontos tudni, hogy a tapasztaltabb játékosoknak a korai ellenfelek már abszolút nem okoznak gondot, kihívást, viszont ha elbízzák magukat, még őket is érheti meglepetés, a kellemetlen fajtából.

Az ellenféltípusok rendkívül sokszínűek – a rongyos élőholtakon túl, találhatunk igazán erős óriási lovagokat, sétáló gombákat, kőlovagokat, különböző démonokat és pók-légy-patkány-csótány mutánsokat.

A játékban, ahogy előre haladunk, szükségünk lesz a statisztikáink növelésére, hogy tudjuk az erősebb felszereléseinket is effektíven használni – ahhoz, hogy tudjunk fejlődni, egy Bonfire-nél kell pihennünk, ahol az elhullott ellenfeleink után kapott lelkeket költhetjük el, hogy szintet léphessünk. Azonban ha meghalunk, minden nálunk lévő lélek elveszik, melyeket a következő halálunkig megpróbálhatjuk visszaszerezni, viszont ha akkor sem sikerül, akkor az a mennyiség kárba vész.

A különböző területek is legalább olyan hangulatosak és egyediek, mint az azokat benépesítő ellenfelek – megjárhatjuk a szebb napokat látott városok utcáit, gyönyörű palotákat és foszladozó, romló bányákat. A legtöbb területnél egy egyedi végső „Boss” vár minket, aki nem kímél – a legtöbb esetben alaposan megdolgozza mind a tudásunk, mind az idegrendszerünk.

Személy szerint a legtöbbet Anor Londo kettős bossharcánál szenvedtem, ahol két nagyon erős ellenfél tör ránk – a játék, sőt a széria egyik legnehezebb harcának tartják, viszont sikerült rajta túljutni. Egy dolog biztos: a területek mindig magukban hordoztak egy horrorisztikus feszültséget, mely nagyot dobott a hangulaton. Mind a mérgező és undorító ellenfelekkel telipakolt Blighttown, vagy a Depths, ahol az embert könnyen kaphatja el a klausztrofóbia, mind Undead Burgben, ahol a legváratlanabb helyeken üthetnek rajtunk – ha kitapasztaljuk természetesen az érzés elmúlik, azonban első alkalommal a legkevésbé sem kellemes, ha nem várt helyről törnek életünkre.

A paranoia és rettegés szépen lassan dolgozza magát a játékosba, aki már nem mer nagyobb lélekszámmal ismeretlen területre baktatni – ez a könyörtelen érzés az, ami olyan csodássá teszi a Dark Soulst. Ha valamit szeretnénk, vagy kockáztatunk, vagy hagyjuk, hogy a félelem vegye át felettünk az irányítást, és óvatosan, de önmagunkból kifordulva haladunk előre.

Ezt a játékot bárkinek ajánlani tudom, aki kihívást és egy teljesen új videojátékos élményt keres magának. Nem hibátlan, nem könnyű, de igazán jutalmazó tud lenni, mikor pontot teszünk egy erős ellenfél életének végére!

9.4/10