A horror műfaján belül előszeretettel húznak le a stúdiók újabb és újabb bőröket kedvenc horror rókáikról, így szinte minden egyes karakter köré franchise-t vagy univerzumot építenek, a legtöbb esetben a mennyiség pedig már a második résznél a minőség rovására megy. Egy kezemen megtudom számolni a jó horror filmsorozatokat, viszont vannak olyanok is, ahol szinte indokolt az újabb részek készítése. A texasi láncfűrészes mészárlásnál pont utóbbit érzem, mert voltaképpen nem is egy nagy, összefüggő filmsorozatról van szó, hanem két, teljesen különböző franchise-ról, ahol csak az alapszituáció ugyanaz. Az 1974-es kultklasszikust követte egy vállalhatatlan és két teljesen rossz folytatás, majd 2013-ban az eredetit követő három epizódot kvázi megsemmistítették az új cselekménnyel és közvetlen folytatást készítettek Az örökség képében (The Texas Chansaw 3D). Sokakkal ellentétben én szerettem a 2013-as részt, mert semmisnek tekintette az 1974 utáni hullagyalázást és a napjaink cselekményszálának apróbb hibáit leszámítva nagyon jól folytatták a klasszikust.

2003-ban rebootolták a franchise-t és egy nagyon jó újragondolást készítettek, egy teljesen másik kannibál családdal, mely három évre rá meg is kapta a saját eredettörténetét. A két sorozat tehát teljesen különálló, és míg a Hewitt család múltját megismerhettük, a Sawyerét nem, ezért is nem éreztem már az első perctől fogva sem erőltetettnek, hogy az eredeti sorozat is megkapja a prequel részét, főszerepben a tinédzser Jedediah Sawyerrel, azaz Bőrpofával. Egy texasi láncfűrészes film pedig nem is lehetett volna jobb helyen, mint a francia, gore-guru rendezőpáros, Alexandre Bustillo és Julien Maury kezeiben.

A cselekmény 1935 tájékán játszódik, miután kapunk pár képkockányi kikacsintást tíz évvel előbbre is a gyermek Jeddel a középpontban, aki épp ízlelgeti családjának furcsa vadászási szokásait. Tehát 39 évvel vagyunk az első film történései előtt, és szemtanúi lehetünk, hogyan válik egy alapjáraton szerencsétlen sorsú fiúból minden idők egyik legbrutálisabb sorozatgyilkosa. A cselekménynek viszont van egy eléggé jó húzása, mivel ugrunk az időben a nyitó jelenetsor után, nem tudjuk ki is igazából a fiatal Bőrpofa. Egy tinédzsereknek fenntartott javító és rehabilitációs intézetből megszökik négy fiatalkorú kezelt, és magukkal visznek egy ápolónőt is, túsznak. Mind a négy kamasz mutat hajlandóságot a brutális agresszióra, viszont közülük kettő, Tammy (Nicole Andrews) és Ike (James Bloor) élvezik is, ha másnak fájdalmat okozhatnak. Bud (Sam Coleman) szellemileg visszamaradott, az agressziót önvédelemre és bosszúra használja fel, míg Jackson (Sam Strike) alapjáraton szelíd természetű és jó lelkű, csak ha igazságtalanságot és kihasználtságot lát, a dühe hamar gyilkosságba csap át. Az intézetben minden kezelt új nevet kap, hogy felgyógyulásuk után ne kelljen a múltjukat magukon hordozniuk, ezért tényleg nem tudhatjuk melyikük is Jed. Persze lehet tippelni és nem akkora meglepetés, amikor a szép és jól kivitelezett, egymást követő haláleseteknek köszönhetően kiszűrődik kedvenc gyilkosunk kiléte, mégis jót tett, hogy így próbálták árnyalni a karaktert, aki eredetileg mindig is egy nagy, agyatlan hústorony volt.

A cselekmény nem bonyolítja túl magát, nem is ez a dolga, a franchise mindig is egy texasi road movie volt, slasher karakterekkel és brutalitással, de azért a Bőrpofában megteszik azokat a lépéseket, amikkel pluszt tudnak adni az 1974-es film mítoszához. Nem ismerjük meg az egész család eredetét, de azokra a kérdésekre választ kapunk, hogy miért és hogyan lett Jedből Bőrpofa, ezek a momentumok pedig nagyon jól vannak kitalálva az új filmben. A vér, brutalitás nem hazudtolja meg a rendezőpárost, ehhez a filmhez pedig nem is illet volna a finomkodás, megkapunk mindent az arcunkba, amit várunk. Persze a fan service rész is ki van pipálva, mert a játékidő során az összes eredeti karakter feltűnik, fiatalabb kiadásban, kezdve a kalapácsforgató mester nagypapától, az elmebeteg nagybácsin át Verna Sawyerig, akit a remek Lily Taylor alakít. Zenéjében és operatőri munkájában is tiszteleg a nagy előd előtt, vannak visszaköszönő kamera beállítások is és a hírhedt fényképezőgép vakuja is párszor beleég a szemünkbe.

Egyedül az autentikus hangulatot nem sikerült eltalálniuk egy percre sem, helyette sokkal inkább 70-es, 80-as évekbeli atmoszférája van a filmnek, a játékidő függvényében pedig egy percre sem ül le a cselekmény. Viszont ebben a filmben is hangsúlyt fektettek a saját erkölcsi rendje szerint élő család, és az önbíráskodó, redneck rangerek közötti feszültségre. Nagyon sok herce-hurca volt az évek során a filmmel, főleg jogi akadályok és nagyon sajnálom, hogy nem került nagyközönség elé, mert nem hogy nem felesleges a film, de a 2013-mas résszel tökéletes trilógiát alkotnak az 1974-es eredetit körülölelve. Biztos, hogy a láncfűrész még fel fog azért berregni, de szerintem a Sawyer családot hagyni kellene nyugodni, ott vannak Hewitték, akik még éheznek pár új áldozatra.

Az évek alatti pontos és kitartó információszolgáltatást és lelkesedést pedig ezúton is szeretném megköszönni olvasónknak, a beszédes nevű Jed Sawyernek.

UPDATE: Meglepő módon hazánkban is mozikba küldik, a premier pedig december 28.!

9/10

IMDb | mafab