Sokan sokat írtak már az anyám!-ról korábban, így izgatottan vártam, én mit fogok gondolni róla. A film ú.n. megértéséhez és befogadásához érdemes részekre és rétegekre bontva elemezni azt. Mindenből 3-at mutat meg a rendező a kíváncsi nézőnek.
{spoiler}
Adott egy fiatal lány és a férje, akik cseppet sem illenek egymáshoz. Se külsőre, se belsőre. Élik nyugalmas életüket, előbbi a házat újítja, utóbbi írni próbál (1). Érkezik egy furcsa ember, aki gyakorlatilag meghívatja magát éjszakára, majd másnap csatlakozik különös felesége, akivel rendkívül otthonosan érzik magukat a behatolók, merészen tolakodóak és nem úgy tűnik, hogy először járnak itt. Hozzájuk csatlakoznak később problémás gyerekeik, ahol az apa lassú haldoklása miatti végrendelkezés kapcsán gyilkosság történik (2). Nem sokkal később a férj és fiatal feleség hosszú idő utáni első próbálkozása sikeresnek bizonyul, és nem csak a gyerek fogan meg, hanem az írói mestermű is, mely kiadása után idegenek özönlik el a házat, pusztítják el saját kezeikkel, hogy aztán a végén…szóval igen, ez a 3. rész.
{/spoiler}
A szeretet Aronofsky szerint sokféle lehet, ebből 3-at mutat meg végtelenül erősen és hihetetlenül bátran: lehet gondoskodó és gyengéd, rajongással teli és felszínes. És lehet olyan, aminek okkultizmus vagy hit az alapja. Mindhárom pusztító, mindhárom irracionális és végzetes. És milyen az élet? Természetesen minimum 3 részre tagolható: a fizikai valóság, ami körbevesz. Aztán ott van az, ami képes a bőrünkig hatolni, amit (be)engedünk. És ott van az, ami legbelül van. Ami alakul, és ami hat mindenre.
A lakásra gyakran úgy gondol a lakója, mint egy anyaméhre: véd, óv és mi irányítjuk, mi történik benne. Aronofsky művében a támadás erőteljes és erőszakos, de maga a betolakodó nem lepleződik le. A nézőt végigvezeti minden fázison, mi is átéljük kényelmes székeinkben a terrort, melynek se oka, se gócpontja, se feloldása. Ismerős húrok pendülnek meg, mindenből láttunk már hasonlót – és ez itt a kulcs. A filmet hasonlítani tudjuk csak, mert besorolni nem lehet.
Bátor dolog ma zene nélkül elnyújtott snittekből álló filmet készíteni – ahol a szereplők nevét sem ismerhetjük meg. Egyetlen percre sem untat minket, végig érdekes és feszült, ami egyértelműen a rendezést és a színészek munkáját dicséri.
Nem fog mindenkinek tetszeni, sőt, azt gondolom, a többségnek nem lesz ínyére, amit lát. Nem azért, mert nem képesek felfogni; itt nem egy lineáris történetvezetést kapunk, hanem egyszerűen azért, mert Aronofsky nagyon sokat markol – és szerintem sokat is fog. A film a néző lelki világától, hangulatától függően lehet: történet a behatolókról, rémmese a terhesség kiszolgáltatottságáról, dráma az árulásról és önfeláldozásról, lehet Jézus-parafrázisként is látni – viszont a javára legyen írva, hogy nem próbálja meg erőszakosan megértettetni magát a szemlélődő idegennel. Hagyja hatni.
10/10
