A Stranger Things bombaként robbantotta fel nem csak az internetet, hanem az egész televíziózás világát. A Netflix sikersorozata olyan hatással volt a kisképernyőre, mint anno a Twin Peaks és szinte azonnal meghatározó státusza lett a popkultúrában. Mindezt úgy, hogy abszolút nem új történettel szolgált, hanem felépített egy mindenhonnan ismerős, mégis frissnek és különlegesnek ható világot. Mégsem tipikusan sorozatjellegű, abszolút nem cliffhangerekkel operál, lassú folyású a cselekménye, szinte olyan, mintha egy Stephen King regény elevenedne meg, mintha egy tízórás mozifilm lenne. Az első évad elvarázsolta a 80-as évek rajongóit, nem volt kérdéses az új fejezet bemutatása, amivel a készítők nem követték az antológiás trendet, hanem folytatták a megkezdett történetszálakat.

Will (Noah Schnapp) sikeresen kijutott Tótágasból, barátai segítségével, köztük a fiatal és rejtélyes kislánnyal, Elevennel (Milly Bobbie Brown), aki különleges képességét, a telekinézist felhasználva leszámolt a feje tetejére állított világ vérszomjas szörnyével, a Demogorgonnal. A túlélőket a kormány titoktartásra eskette, Barb halálát eltusolták, a kísérletek következtében elszökött Elevent pedig tovább keresik. A finálé keserédes felhangot kapott, mikor kiderült, hogy bár Will megúszta a találkozást a természetfelettivel, magával hozott belőle darabokat és szert tett egy új képességre is.

A fiú képes Tótágasba látni, amit az őt vizsgáló orvosok “mostemlékeknek” neveznek, szerintük a látomások nem a jelenben történnek, hanem az ott tartózkodás felerősödő emlékei. Nem csak a különös helyszínt látja Will, hanem egy új, hatalmas szörnyet, amit megjelenéséről Árnyékszörnynek nevez el, és ami őt üldözi.

Jim Hopper (David Harbour) seriff folyamatos bejelentéseket kap rothadó, teljes mértékben tönkrement termőföldekről, a számuk pedig lassan akkorára rúg, a kár olyan nagy mértéket ölt, hogy nyomozni kezd, mi okozhatja a pusztulást. A mérgezett földek szabályos körökben futnak, közepükön a laborral, ahol Tótágas kapuja folyamatosan terjeszkedik, a kutatók pedig a pusztítás mellett folytatják a feltárásokat, kutatásokat is. Hopper nem csak nyomoz, hanem titkot őriz, amivel saját életét is veszélyezteti. Ő rejtegeti Elevent, akit egy ideig az erdőben látott el élelmiszerrel. Kettejük találkozásait, egymásra találását flashback jelenetekkel ismerhetjük meg. A férfi és a kislány kötődik egymáshoz, de mindkettőjüknek teljesen felfordult az élete, a konfliktushelyzetekben pedig nem mindig tudják mi a jó döntés, még, ha a szándékuk jó is. Hoppernek szembe kell néznie a gyermeknevelés kihívásaival, Elevennek pedig a szabályokkal, normákkal, melyekkel senki nem ismertette meg. Nehezen tűri, hogy a tanulás mellett kötelessége és felelőssége is van, a saját és barátai érdekében. Képességének köszönhetően könnyen fel tudja kutatni barátait, még ha fizikálisan nem is lehet velük, de saját múltja is egyre jobban kezdi izgatni, emlékképek törnek fel, melyekben számára fontosnak vélt személyek jelennek meg, akiket fel akar kutatni.

Így jut el egy sorstársához, Kalihoz, aki karján a nyolcas számot viseli, és együtt volt Elevennel, azaz Jane-nel, mert hasonló a képességük. Kali az elméjével mások elé tudja vetíteni élethűen, amit szeretne, ha látnának. Ezt használja fel, hogy felkutassa és leszámoljon az emberekkel, akik éveken át fájdalmas kísérleteknek tették ki és rabolták el a gyermekkorát. Az ő és Jane találkozása alapjaiban változtatja meg a kislány értékrendjét, felerősít bizonyos meggyőződéseket, és önmagába vetett hitét, barátaihoz fűződő viszonyát, motivációit és céljait.

Kali az egyik új karakter, nem jut nagy szerephez, valószínűleg őt majd a későbbi évadokban ismerjük meg jobban. Nekem sajnos nem nyerte el a szimpátiám, túlságosan keveset szerepelt ahhoz, hogy megkedveljem, jeleneteit pedig erőltetetten badassnek találtam, kissé hiteltelen volt.

De nem csak Eleven/Jane sorsának alakulását követhetjük szemmel az új évadban, hanem a közönség kedvenc társaiét is. Mike (Finn Wolfhard) nem tudja feldolgozni barátja és egyben első szerelmének hiányát, éppen ezért a csapat sem olyan erős a teljes lelki jelenléte nélkül, az ő szerepe a Will életében bekövetkező változások kapcsán lesz óriási. Lucas (Caleb McLaughlin) és Dustin (Caleb Matarazzo) megismerkednek az iskola új jövevényével, az elképesztően kemény, apró hősnővel, Max-szel (Sadie Sink), akinek mindennapjai mostohatestvérével, Billyvel (Dacre Montgomery) gyűlnek meg.

Max és Billy is új karakterek, akiket nagyon könnyen meglehet kedvelni, de nem feltétlenül azért, mert olyannyira eredetiek lennének, sokkal inkább azért, mert olyanok, mintha Stephen King könyvéből léptek volna ki. Max egy az egyben Beverly, még „haja is téli tűz”, Billy pedig igazi középiskolai bully, olyan, mint Henry Bowers, csak nem őrült, hanem ő maga is zaklatásokat szenvedett el, ezért a gyengébbeken vezeti le fájdalmát.

Természetesen Nancy (Natalia Dyer), Steve (Joe Keery) és Jonathan (Charlie Heaton) szerelmi háromszögébe is jobban belemásznak a készítők, mindhárom szereplő jelentős karakterfejlődésen esik át és mindhárman jelentős befolyásolóivá válnak az évad cselekményének.

A második évad kisebb időugrással, a köztes hézagokat flashbackekkel kitöltő cselekménnyel szolgál, tovább görgetve a megkezdett történetet. A színészek ezúttal is remekelnek, Winona Ryder, mintha kevésbé lenne tikkelős és neurotikus, megkeményítették az első évad történései. Míg tavaly a történet ismerős elemekből építkezett, mégis valami újat nyújtott, addig a második évad számomra két konkrét film cselekményének összemosásából állt. Nem csak karakterek, hanem helyszínek szintjén is megidézték King AZ regényét, valamint a megduplázott szörnyszám és az új, nagy ellenség A bolygó neve: Halálból építkezett. Az egyértelmű ihletmerítések nem zavartak, ahogyan utalásból is többet kaptunk, melyekkel talán külön cikkben is érdemes lenne foglalkozni.

Ahogy a folytatásoknál lenni szokott, a második évad grandiózusabb, látványosabb, nagyobb és mindezzel az égvilágon semmi gond nincs. Sőt, nekem az új etap jobban elnyerte a tetszésem, pörgősebb, izgalmasabb, viszont jobb lett volna, ha az új főellenséget nem leplezik le a premierig. Sajnos az Árnyékszörny minden egyes jelenetét elsütötték a különböző kép – és videó anyagokban, és nem, nem az a megoldás, hogy nem nézem meg azokat, hisz az érdeklődés felkeltése lenne a céljuk, nem a spoilerezés. Mennyivel jobb lett volna az első jelenetében megpillantani az egyébként zseniálisan kinéző szörnyet.

A 80-as évek popkultúrája most is hihetetlenül erősen rányomta a bélyegét az évadra, ami nem feltétlenül a történetével, hanem az atmoszférájával, a színészeivel éri el a sikereit. Ezt a sorozatot rajongók készítik a rajongóknak és egy így van jól.

8/10