Ahogyan a 60-as és 70-es években a sátánkultusz dominánsan képviseltette magát a popkultúrában és a filmiparban, körülbelül 2010-től is a paranormális és természetfeletti témák uralják a horrorfilmek nagy részét. Talán 2007-re tehető a démoni zsáner újjáéledése, a Paranormal Activity elsöprő sikerével. Bár a film maga szerintem annyira nem volt kiváló, több hajmeresztő és vérfagyasztó jelenet is található benne, nem utolsó sorban pedig úgy nyúlt a témához, ahogyan addig nem igen – found footage, áldokumentarista stílusban. A filmből franchise lett, a démoni tevékenységről szóló alkotások pedig ellepték a mainstream médiát. James Wan a 2010-es Insidious-szal betört a köztudatba, a film ijesztő volt, és megteremtette az azóta, lassan közhelyessé váló wan-i jump scare-eket. Úgy használta fel a horrorban szinte mindenhol előforduló sokkeffekteket, hogy stagnáló, de felvillanó jelenetekkel, alakokkal hozta a frászt a nézőkre, hátborzongató, szintén sokkeffektre épülő hanghatással. A stílus egybeforrt a rendezővel, majd ismét nagyot ment a 2013-as Démonok közöttel, amiben szinte egy az egyben lemásolta az összes ördögűző film közhelyét, mégis újnak tűnő, borzongató köntösbe öltöztette, amire mindenki vevő volt. Végül is valóban, az eredeti Az ördögűző óta, a Démonok között volt az első manistream horror, ugyan abban a témában, ami jó, és óriási siker lett. Öt évvel később viszont már lassan kezd mindenkinek a hócipője tele lenni az egy kaptafára épülő démoni horrorokkal, főleg, hogy most már hivatalosan is univerzummá épülnek. Ahogyan a 70-es években is elhalt a téma, most is elfog, de akár még fenntartható lenne az érdeklődés, ha a filmesek mernének újítani, merészek lenni. Egyedül Az ördögűző sorozat az, ami kísérletezik és megreformálja a lassan négy évtizede köztudatban lévő témát.

A The Crucifixion esetében sem igen várhattunk volna más, mint a szokásos, fiatal lányt markába kerítő démont, majd ördögűzést. Főleg, hogy a poszteren nagyban hirdették, hogy a Paranormal Activity és az Annabelle producereitől, a marketing képek pedig egy az egyben a Démonok között-franchise népszerűségét próbálták meglovagolni, aminek láttán én már csak a szemeimet tudom forgatni. Mégis, a The Crucifixtionben meg volt minden, hogy emlékezetes legyen.

Sokaknak herótjuk van már a „megtörtént eset” alapján készült filmekből, melyek valahogy mindig főként az ördögűzés vagy a démoni erők témájánál van belibegtetve, és az n+1 film után már abszolút hiteltelenek. A The Crucifixion esetében viszont nem kell fenntartásokkal kezelnünk a szlogent, mert tényleg valós tragédián alapul, ahogyan Annelise Michel esete is.

2005-ben 14 év fegyházra ítélték Daniel Petru Corogeanu román pópát, mellette pedig három apácát egyenként öt, illetve a negyediket hat évre. A pópa a négy apácával halálra kínozta a 24 éves Irina Cornici apácát, mert azt hitték, az ördög szállta meg. A fiatal nő skizofréniában szenvedett, a szertartás során pedig törülközőt nyomtak a szájába, éheztették, kínozták, miközben keresztre feszítették. Az ügy óriási port kavart Romániában.

Ebből az esetből készített filmet a Frontier(s)-szel híressé váló Xavier Gens. Jövőre érkezik a The Nun, a Démonok között-univerzumba tartozó harmadik spin-off, ami egy román kolostorban játszódó gótikus horror lesz Valakkal, a démonnal. (Persze kérdés, hogy a nagy erőlködésben hogyan fűzik majd össze, a román kolostort Amityville-el, de az Annabelle 2. hihetetlen erőltetett összeköttetése után semmin sem fogok meglepődni.) Rengetegen el vannak ájulva Az apácától, holott abszolút nem új ötlet a démoni szent paradoxona, az emberek szereik elfelejteni, hogy gonosz apáca már az 1979-es A gyilkos apácában, a 2012-es Az ördög benned lakozik és nem utolsó sorban az AHS Asylum évadában is szerepelt. Gens filmje viszont betarthatott volna a franchise láznak és a Wan-univerzumnak azzal, hogy mer olyan bátor lenni, mint a Frontier(s)-nál és nem azt mutatja be, amit mindenki várna. Mert Az ördögűzés Emily Rose ügye óta egyedül Az ördögűző sorozat foglalkozott azzal, hogy bizony nem minden ördögűző esetnél van paranormális tevékenység, a buzgó hit, bigottság rengeteg életet követelt magának, ahogyan Irina Corniciét is, akit brutálisan megöltek, Isten nevében. Mennyivel jobb lett volna, hogyha a fiatal nő iszonytató mindennapjait mutatják be, brutális valóságban, szinte dokumentarista jelleggel, kihangsúlyozva, hogy a pópa voltaképpen egy ártatlant gyilkolt meg, akinek orvosi segítségre lett volna szüksége. Ez szerintem ijesztőbb, mint, amikor egy entitás lebegteti a gazdatestet.

A film még csak nem is a valódi ügyet helyezi középpontba, hanem egy fiatal újságírónő nyomozását, aki Romániába utazik, hogy a kolostorban felkutassa a kínzás nyomait, valamint interjúra bírja az esethez köthető személyeket, papokat, apácákat. Természetesen közben saját hitével is harcba kell szállnia, mielőtt a természetfeletti őt magát is a markába kaparintja.

Teljesen szükségtelen volt ezt a filmet is misztikussá tenni, állást foglalni a mellett, hogy valóban indokolt volt az ördögűzés, amikor nem volt az, és ha inkább arra koncentráltak volna, új színt is hozhattak volna a lerágott csontba. De, ha a készítők ennyire azt akarták, hogy legyen démoni jelenlét, akkor csak és kizárólag az apácát kellett volna központba helyezni, ahogyan szépen lassan eluralkodik rajta a gonosz. Sajnos nem így történt, a riporternő a főszereplő és az ő sorsa, ami engem abszolút nem érdekelt, kiszámítható volt és unalmas, teli jump scare-rel. Ellenben a visszaemlékezéseknél, meglepő módon nem használtak sokkeffekteket és hatásosan keltették a hátborzongató atmoszférát. Konkrét jeleneteket tudok kiemelni, amik emlékezetesek és kreatívak voltak. Az operatőri munka, a zene rendkívül jó és igényes, ahogyan a színészekkel sincs semmiféle gond. Mégis, pont azért, mert a rendező nem volt elég bátor a The Crucifixtion nem lett több szimpla ördögűzős horrornál, de egyáltalán nem az élvezhetetlen kategóriából.

5,5 /10

IMDb l mafab