Fáj a szív és könnyezik a szem, de ismét búcsút kell vennünk Az ördögűző sorozattól és újra beihatja gondolatainkba magát a kétely, hogy vajon valaha viszont látjuk majd az egyik legjobb horror sorozatot a harmadik évaddal. A készítők tavaszig nem mondhatnak semmit, de az, hogy nem kaszálták el hivatalosan, reményre adhat okot. De lássuk, a tavalyi, eszelősen zseniális első évad után, elbúcsúzva Regan Mcnail-től, a Rance családtól és Pazozutól, hogyan tudtak idén tovább építkezni Jeremy Slaterék.

Tudhattuk, a készítők világosan elmondták, hogy a sorozat, ha folytatódik, antológia jellegű lesz, megtartva a két papot, akik új ügyek után mennek, Pazozuval többé nem találkozunk, vele leszámoltak, negyven év után. Viszont számíthatunk a régi szeretett karakterek cameoira (egy régi ismerőst újra viszont láthattunk), valamint a második évad ázsiai horrorokból fog építkezni és valamikor megidézi majd az Ördögűző III-at.

Nagyon vártam az új etapot, nem néztem előzeteseket, sem képeket, egy két részletbe belefutottam, de teljesen objektív szerettem volna maradni, amennyire csak lehetséges ilyen esetben. Az előző felvonás hihetetlenül magasra tette a lécet, mert nem csak több helyen reformált meg egy egyébként, mára az egyik legközhelyesebbé vált témát és alműfajt, hanem úgy folytatott, titokban egy klasszikust, hogy arra senki nem számított, a színészek és a forgatókönyv bravúrozott. Nem szerettem volna óriási elvárásokkal leülni a második fejezet elé, de rendkívül pozitívan lepett meg. Spoileres kibeszélő következik.

Az évad első felében három fő szálon fut a cselekmény. Tomas és Marcus menekülnek az egyházba épült démoni téglák elől, akik mindkettejüket le akarják vadászni, amiért meghiúsították a pápa elleni merényletet. Marcusra (Ben Daniels), az ezüst oroszlánra külön fáj a foguk, mert a veterán ördögűző olyan erővel rendelkezik, mint annak idején Merrin atya, ezért különösen veszélyes a sátánista kultusz kiépítésére. Tomas (Alfonso Herrara) sikeresen űzte ki Reganból, a már lélekkel egyesült Pazozut, de megnyitott magában egy átjárót a közös dimenzióra, ahol viszont kitette saját halhatatlan lelkét a veszélynek, kísértésnek, cserébe, hogy szemtől szembe vehesse fel a harcot a gonosszal. Ő ezt isteni áldásnak, míg Marcus átoknak tekinti és félti a társát. A fiatal ördögűző és a veterán között szakmai féltékenységet szül különböző módszerük, Tomas szerint Marcus féltékeny, hogy nem neki adatott meg az isteni szikra, Marcus pedig kicsit fél, hogy Tomas képében nem társat, hanem utódot kapott, de így is feláldozná magát a férfiért.

Ben Daniels ezúttal is főszereplőként van jelen, alakítása, ha lehetséges még jobb, mint egy évvel ezelőtt, amihez hozzájárul, hogy karaktere még több árnyalatot kapott. A Rance család ügyénél egy hitevesztett, kitagadott pap volt, aki újra rátalált magára, istenére és küldetésére, de most már öregnek érzi magát, fáradtnak, egy olyan társ mellett, akiért lépten nyomon aggódhat. A választás lehetősége életében először megadatik neki, Peter (Christopher Cousins) képében. A halász megadhatná neki, amire titkon mindig vágyhatott, nyugalmat, támogatást, szeretetet, végre megállapodhatna, maga mögött hagyhatná a folytonos őrlődést. De Marcus másként dönt, hivatását választja és azt, hogy bármi áron, de kiképzi Tomast és annyi lelket ment meg, amennyit csak tud.

Alfonso Herrera karaktere ezúttal nem kapott akkora hangsúlyt, az ő kálváriájára és felemelkedésére az előző évadban került sor. Viszont jól végigkövethetjük, hogy a pár alkalomnyi siker kissé elbizakodottá tette és többször is ártana akaratlanul saját magának és másoknak is, ha nem lenne mellette racionális tartópillérnek Marcus. Épp elég, ha a münchausen by proxy szindrómás epizódra gondolunk, ahol egyrészt a készítők megint brillíroztak, hogy képbe került ez a vérfagyasztó, de kihasználatlan téma, másrészt nem vette észre a figyelmeztető részeket, és Harper életébe kerülhetett volna, ha ördögűzés alá veti.

A második fő cselekményszál egy szigeten élő, árvaház története volt. Andy Kim (John Cho) feleségével, Nikkivel (Alicia Witt) árvaházat alapított, ahová befogadták Verityt (Brianna Hildebrand), Calebet, Shelbyt, Truckot, majd a későbbiekben Harpert. Az asszony öngyilkossága után viszont valami megváltozott, ki lettek téve valami szigeten kísértő, ősi gonosznak. Nagyon sokáig nem tudtuk, hogy ki lesz az idei megszállott, mert a készítők talonban tartották, hogy Grace, az agorafóbiás kislány, vagy Verity lesz a potenciális áldozat, esetleg Nikki mégsem halt meg. Arra senki nem számított, hogy a démont az első perctől kezdve látjuk és ugyanúgy szeretteti meg magát velünk, ahogyan áldozataival teszi. Követve a saját felépítésüket, idén is az ötödik epizódban leplezték le a démont, aki Grace, majd Nikki alakjában kezdte kísérteni Andy-t, mert szülőket szállt meg évtizedeken át, hogy kiirtsa a kezük által a szeretteiket. A leleplezés megdöbbentően és ijesztően sikerült.

A harmadik szálon pedig folytatták az egyházon belüli összeesküvők történetét, akik ellen Bennett atya (Kurt Egyiawan) és egy rejtélyes ördögűző nő, Mouse (Zuleikha Robinson) vették fel a harcot. Ez a szál annyira nem volt most előtérben, érezhetően másik évadra tartogatják, hogy jobban belelendüljenek ebbe a történetbe, de Mouse karaktere későbbiekben nagyon fontossá vált, miután mindhárom rész összefonódott. A nőnek Marcussal volt közös múltja, ami alapján jobban megérhettük a férfi vasakaratát és sziklaszilárdságát.

Az évad második felében az ördögűzők és az új démon, Nikki/Grace harcát követhettük végig, Andyért izgulva. Ezekben a részekben nemcsak remekül kihasználták a ziccereket, hogy jump scare-ek nélkül, valóban ázsiai horrorkra hajazó eszközökkel és suspense-zel keltsék a vérfagyasztó atmoszférát. Valamint számomra Pazuzunál is aljasabb démont tudtak bemutatni, akinek válogatott módszerei voltak arra, hogy bemocskolja potenciális áldozatának emlékeit és tönkre tegyen minden szerethetőt. A közös dimenzió és belső narrációk képi megjelenítése kapcsán újabb dicséret illeti az operatőri munkát, mert ebben a tekintetben lekörözték az előző évadot. Idén nagyobb, tágabb, vadregényesebb tájakon forgathattak, a digitális trükköket jól használták, sminkek terén is kicsit hajlottak a klasszikusabb ördögűző-filmes megvalósítások felé. Mindemellett ismét sikerült parányi, de jelentőségteljes változtatásokat eszközölni, új szemszögeket bemutatni, melyeknek köszönhetően friss vért pumpáltak a műfajba.

A fináléra szeretnék külön kitérni, mert már több résszel előtte azt éreztem, hogy keserédes, vagy inkább keserű végkifejlet várható, annyit ártott már a démon. Örültem, hogy merészek voltak a készítők és meglépték, hogy nem zárul happy enddel a történet, csak parányi megnyugvást hoztak. Nyitva hagyták az egyház történetét, a zárójelenettel pedig sikerült megfeszíteni az idegeket, hogy ne nyugodjanak bele a rajongók, ha nem lesz esetleg folytatás. Valamint kiemelném még az egész évadon át várt, beharangozott Ördögűző III utalást, amit a fináléban kaptunk meg, a film bizonyos részletének újraforgatásával. Bár nem tartom sokra azt a filmet, az a jelenet a valaha volt egyik legrémisztőbb, az újraforgatása pedig igazi fan service, valamint remekül beleillik az egyházon belüli összeesküvés történetszálába.

Összességében, bár legbelül nem hittem volna, Az ördögűző második évada hozta az elvárt szintet, többször is felülteljesítette azt, a színészek remekeltek, a kivitelezés pazar volt és a forgatókönyv lassan, átgondoltan építkezett. Bár idén hihetetlenül erős a sorozatos mezőny, az biztos, hogy Az ördögűző benne van a top 10 legjobban.

Térdre imához, hogy berendeljék a harmadik fejezetet!

10/10

IMDb