Köszönjük az írást Gaerity-nek!

Mostani cikkemet személyes élményeimmel kezdeném. A 2000-es évek közepén egy vidéki büntetés-végrehajtási intézet hivatásos állományának tagja voltam. Sok bűnözőt ismertem meg személyesen, tolvajokat, nemi erőszaktevőket, kábítószer árusokat és gyilkosokat is. Rengeteg időt töltöttem el a körleten, zárkák között – igaz a rács jó oldalán. Sokuk történetét megismertem, az életüket, a tetteiket és azok rövid és hosszú távú következményeit is.  Olyan tapasztalatokat sikerült pár év alatt szereznem, amilyenekkel a civil társadalom tagjainak többsége csak a hírekben vagy esetleg filmekben szembesül. Az életem másképp alakult ezért elhagytam a börtön világát. Pár évvel később – immár civilként – visszatértem az intézetbe. A szakdolgozatomat írtam és interjúkat készítettem az ott élő gyilkosság miatt elítélt fogvatartottakkal. Szerettem volna megtudni a választ azokra a kérdésekre, hogy miért tették, mi hajtotta őket, mi vezetett a gyilkosságokig, milyen hatással voltak rájuk a rácsok mögött töltött évek – akár évtizedek. A rácsok bezárultak mögöttem, szorongattam a diktafonomat – amit engedéllyel tarthattam magamnál – és felkészültem arra, hogy olyan információkhoz juthatok, amikhez előttem lehetséges, hogy csak kevesen. Elkezdődtek az interjúk. Voltak önként jelentkező elítéltek. Szívesen beszéltek, én pedig hallgattam, jegyzeteltem és megismerhettem a bűntetteket az elkövetők szemszögéből is… Ezeket a régi emlékeket éltem át újra mikor először hallottam a Mindhunter sorozatról, amelynek megtekintésével emlékeim intenzitása csak fokozódott.

A sorozat 2017. október 13-án debütált világszerte a Netflix műsorán, készítői között pedig rendezőként – tíz epizódból összesen négyet jegyez direktorként - és producerként ott találjuk azt David Fincher-t, akinek a *Hetedik*, a Harcosok Klubja és – a sokat vitatott – Alien3 című filmeket is köszönhetjük. A széria elkészítése pedig a Charlize Theron (Monster, Mad Max: Fury Road) által alapított produkciós cég, a Denver & Delilah Films-hez köthető. A Mindhunter alapjául egy könyv szolgált, a Mindhunter: Inside the FBI's Elite Serial Crime Unit, melynek szerzői, John E. Douglas és Mark Olshaker. A könyv Douglas huszonöt éves szolgálati pályafutásának és tapasztalatainak krónikája.

A filmsorozat két FBI ügynök, Holden Ford (Jonathan Groff) és Bill Tench (Holt McCallany) valamint egy pszichológusnő Wendy Carr (Anna Torv) munkáját mutatja be az ’70-es évek végén. Céljuk pedig nem kisebb, mint egy olyan rendszer kialakítása, olyan összefüggések feltárása, amelyek segítségével értelmezhetővé válnak az erőszakos bűntények elkövetőinek motivációi és személyiségük pszichológia jellegzetességei. Kezdeti lépéseik bizonytalanok és jelentős szembenállással is meg kell küzdeniük a Hivatal részéről. Az új megközelítés - amit alkalmaznak - szakít a bevált módszerekkel és azokkal ellentétben a gyilkos mögött az embert vizsgálja és próbál használható kategóriákat felállítani. Az ehhez szükséges információkat pedig olyan gyilkosoktól szerzik meg, akiket a hatóságok már elfogtak és börtönbe zártak. Ez az, amiben a Mindhunter zseniális, a sorozatgyilkosokkal készült beszélgetések kivitelezése, szövege és képi világa is telitalálat. A feszültség szinte tapintható, annak ellenére is, hogy az erőszakos tetteket soha nem látjuk – elbeszélésekben vannak jelen és néhány rendőrségi képfelvételen, hatásos hangokkal kísérve. Bekapcsol a hangfelvevő és elkezdődik az utazás, ami az emberi elme éjsötét mélyére vezet. Megismerjük a köztünk élő szörnyeket és emellett látni kezdjük az embert is, az életüket, a frusztrációjukat és azokat a töréseket, amik a józan ész peremére sodorták őket és betaszították a szakadékba. Nem könnyű hallgatni a szavakat, megérteni a miérteket. Talán nem is lehet… a módszer azonban működik, a kapott információk nem csak a nyomozati munkát könnyítik meg, de lefektetik a profilkészítés alapjait is. A szereplők tanulnak, fejlődnek és a hallott szörnyűségek kihatnak az életükre. Magánéletük bemutatása talán kissé háttérbe szorul, de nem annyira, hogy elveszítsük érdeklődésünket sorsuk alakulása iránt. Lassú folyású sorozat ez, mindenre és minden fontos szereplőre szánnak elég időt, bevonva ezzel a nézőt hol egy börtönkórház hideg falai közé, hol pedig egy párkapcsolati válság kulisszáiba.

A színészek közül mindenki jól teljesít. Átéléssel és őszintén játszanak. Egy színművész viszont kiemelkedik a sorból, az Edmund Emil Kemper-t alakító Cameron Britton. Elhisszük, amit mond, azért ahogy mondja. Nagyon mélyen ragadta meg a karakter. Szimpátiát érzünk vele és az őszinteségével kapcsolatban, mégis tudjuk, hogy érzéseink ambivalensek. Gyilkos és mégis ember. Nagyon érdekes, hogy a YouTube-on megtalálható egy összehasonlítás a filmben látott és a most is büntetését töltő Kemper között. Lenyűgöző a játéka. Már miatta megéri végignézni a sorozatot.

An error occurred.

Próbáld megtekinteni ezt a videót a következő helyen: www.youtube.com, vagy engedélyezd a JavaSriptet, ha az le van tiltva a böngésződben.

Aztán véget ér. Tíz epizód. Olyan képkockákkal és olyan történésekkel, amik folytatását szeretnénk látni, beharangozott gyilkossal – akinek fejlődését epizódokon keresztül nyomon tudjuk követni – és olyan interjúalanyokkal, mint a nemrég elhunyt Charles Manson. Elgondolkodtató, nyílt sorozat ez. A nézője pedig dönthet, mit akar látni. A gyilkost vagy az embert…

„Az, aki szörnyekkel harcol, jobb, ha vigyáz, nehogy ezáltal maga is szörnnyé váljon. S ha elég sokáig bámulunk a mélységbe, a mélység is visszanézhet ránk.” - Friedrich Nietzsche.

10/10

IMDb l mafab l moly.hu