Los Angeles, az Amerikai Egyesült Államok egyik legnagyobb városa, gazdasági és kulturális központja. A világ minden táján ismerik, főleg egy városrésze vált különösen nevezetessé, a belvárostól északnyugatra elhelyezkedő Hollywood, amely milliók szemében jelent egyet a fényűzéssel és csillogással, az amerikai álommal. A szórakoztatóipar egyik legmeghatározóbb ágának, a filmgyártásnak a középpontja. Sokan képzelték el, hogy híres színésszé, rendezővé válnak ebben a városban. Sokan indultak már el, hogy kövessék álmaikat, néhányan sikerrel jártak, de nem tudhatjuk, hogy a város és az általa képviselt világ csillogása hány ember álmait zúzta szét és hányak életét tette tönkre. A csodálatos felemelkedésekről könnyen értesülünk, a tragikus kudarcok ezreiről azonban ritkán vagy sosem. Írók, rendezők, forgatókönyvírók, színészek és színésznők mindannyian várták és várják a "nagy áttörést", ami meghozza nekik az áhított sikert. A sikert, amiért minden nap dolgoznak, amiért mindent kockára tettek, és amiért minden áldozatot képesek lennének meghozni. A sikert, ami csak a kiválasztott keveseknek adatik meg, és számukra talán sohasem jön el…

David Lynch - aki írója és rendezője is a filmnek - ezzel foglalkozik ebben az alkotásában. Lynch kultikus rendező, olyan remekművekkel a filmográfiájában, mint a sorozatok világát megreformáló Twin Peaks, a maratoni hosszúságú Inland Empire, a zseniális Elefántember vagy az 1977-ben készült Radírfej, a listát még sokáig lehetne folytatni. A rendező művészete összetéveszthetetlen más alkotók munkáival, egyedi látásmódja és a világ, amit megmutat a nézőnek szürreális, álomszerű és bizonyos mértékig téren és időn kívüli is. A képek, amikkel munkáiban találkozhatunk, kegyetlen barlangrajzokat vésnek a tudatalattink sziklacsarnokainak falára. A hangok és a zene pedig nem egyszerűen csak kihangsúlyozzák a látottakat, hanem szimbiótaként visszhangozzák a filmszalagokon pergő mögöttes tartalmakat is - Angelo Badalamenti csodálatos munkái lágyan kúsznak az ember bőre alá és soha nem is távoznak onnan, a zeneszerző ebben a filmben cameoszerepben is látható, ő személyesíti meg Luigi Castigliane-t. A rendezővel kapcsolatban több fórumon is olvastam, hogy megfilmesített lázálmainak egyik fontos momentumát az általa gyakorolt transzcendentális meditáció során megélt tapasztalások adják, sőt olyan véleménnyel is találkoztam, miszerint túl messzire merészkedett régi önmagától és eltévedt tudatalattija sötétjében. Nem értek egyet ezzel az elképzeléssel, Lynch látásmódja és víziókra emlékeztető képi világa kifejezően mesél. Mesél a múltunkról, a jelenünkről, a hibáinkról és azok következményeiről, rólunk, arról a legbelsőbb személyiségről, amit hol takargatni, hol megmutatni vágyunk. Tükröt tart elénk, ez a tükör viszont éjsötét és csak énünk lényegére reflektál, a látvánnyal pedig nem biztos, hogy mindenki tud és - legfőképp - akar szembesülni.

Rita (Laura Harring - Inland Empire, Inside /2016/, NCIS: Los Angeles) egy baleset következtében elveszíti emlékeit és egy szerencsés véletlennek köszönhetően megismerkedik Betty-vel (Naomi Watts - Funny Games /2007/, A kör, Twin Peaks), a fiatal, kezdő színésznővel, aki álmait szeretné valóra váltani az angyalok városában. Betty meghallgatásokra jár, és azon munkálkodik, hogy megkapja élete nagy lehetőségét és elindíthassa filmes karrierjét - amihez tehetsége és kitartása is szilárd alapot biztosít, emellett pedig segít Ritának emlékei visszaszerzésében és a baleset körülményeinek felderítésében is. A két nő között kezdetben barátság majd később szerelem is kialakul. Közös "nyomozásukat" és a köztük lévő harmóniát azonban Rita egyik éjszakán átélt transza töri meg és olyan úton indítja el őket, ami során nem csak önmagukkal, de egymás valódi arcával is szembe kell nézniük.

A történet, amelyben, a későbbiekben a pénz és a féltékenység mellett a kétségbeesés ugyanúgy felmerül, mint a bosszú motívuma, ferde tükröt tart az "álomgyár" sminkrétegek alatt megbúvó, rothadó arca elé. Ez a mese akár egyszerű is lehetne, ha nem Lynch tolmácsolásában hallgatnánk meg, így viszont távolról sem az. Az internet filmes oldalain rengeteg megfejtést találhatunk a film lényegével és utalásaival kapcsolatban. Éppen ezért szeretem. Mindenki saját magát fedezheti fel benne és találhatja meg azt a kék kulcsot, ami kinyitja azt a bizonyos dobozt, amiben talán a válaszokat találjuk.

A film alapvetően két részre bontható. A határvonalat pedig egyértelműen a Club Silencio-ban történtek jelentik, amiket szeretnék külön kiemelni. A két nő az éjszaka közepén érkezik meg ebbe a színházba. A hely furcsa, az előadás pedig még inkább. A nézőtéren nem ülnek sokan - egyesek szerint Laura Palmer is köztük foglal helyet - Betty és Rita pedig csatlakozik a közönséghez. A színpadon megjelenik a Varázsló (Richard Green - Vampire, Az elnök emberei). Előadása rövid, de rendkívül hatásos, tőle tudjuk meg, hogy a látott és a hallott, érzékszerveinek által felfogható világ csak felvétel, minden csak a múltban tapasztalt érzetek leképzése. Olyan dolog, amiket magunkból és tapasztalatainkból építünk fel. Világ, ami csak a miénk és nekünk szól. Értünk és miattunk létezik. Nem a valóság csupán tűnő árny, illúzió. A varázsló villámok kíséretében mosolyogva, füstben tűnik el. Betty ennek hatására rohamot kap, megnyugvást pedig Rita közelségében és támogatásában nyer ismét. Ezután érkezik a színpadra egy énekesnő, Rebekah Del Rio, aki egy dalt ad elő - Llorando a dal címe, a szövege pedig a szerelemről szól, arról az érzésről, amit már mindenki megtapasztalt, a szárnyalást, a boldogságot majd pedig a zuhanást, a kétségbeesést és az elviselhetetlen magányt is. Véleményem szerint ez a dal az, aminek hatására Betty szembesül a valósággal, tetteinek következményeivel és Ritához fűződő kapcsolatának igazi mélységeivel is. A klub egy mellékutcában található, ajtaja pedig szinte egy másik világra nyílik. A színház pedig valahol a realitás és a rögzített emlékek és illékony illúziók határán létezik. A film minden talányának kulcsa ezekben a képsorokban manifesztálódik, hasonlóan ahhoz a dobozhoz, amit Betty a táskájában talál, és ami szembesíti a szomorú és sivár valósággal, elindítva azon cselekmények sorozatát, amik az elkerülhetetlen végkifejlet felé vezetnek.

A színészek kiválóan alakítanak és tökéletesen asszisztálnak a Lynch-i hangulat megteremtésében, amit a zene is remekül egészít ki. A rendezés, a fényképezés és az operatőri munka is elsőrangú. Nem meglepő, hogy a BBC Culture által 2016-ban közétett, a XXI. század száz legnagyobb filmalkotásainak tartott lista első helyére szavazták a kritikusok, ezzel pedig olyan alkotásokat utasított maga mögé, mint A faun labirintusa (2006), a Nem vének való vidék (2007), a Memento (2001) vagy az Oldboy (2003).

Egy nagyon kedves barátom azt mondta, hogy szívesen élne olyan világban, amit Lynch filmjének szürrealitása tár elénk. Egyetértek vele. Ez a világ - legyen bármennyire is groteszk és ijesztő - vonz minket, keressük a tudást, a dolgok értelmét és valahol talán magunkat is. Hasonlóan a mindennapok realitásához. Hisszük, hogy megtaláljuk életünk értelmét, célját és azt a boldogságot, ami mindenkinek kijár. Keresünk, megbotlunk, majd újra felállunk, megrázzuk magunkat és továbbmegyünk. Hiszünk abban, hogy, amit az út végén találunk, és ami végül ránk vár egyezik majd azzal, amit egyszer megálmodtunk magunknak. Ez tart minket életben. Élünk nap nap után, reménykedünk, dolgozunk, részei vagyunk a világnak, amiben képzeteinkből építjük saját fellegvárainkat. A munkánk végeredménye pedig lehetséges, hogy nem lesz más csak tünékeny illúzió…

"A feketének mélysége van. Olyan, mint egy kijárat valahová. Ha átmegyünk rajta, a folytatódó sötétségben működésbe lép az agyunk, és sok minden testet ölt általa. Meglátjuk, amitől félünk. Meglátjuk, amit szeretünk, mint egy álomban." - David Lynch

10/10

IMDb | mafab