Nem szeretem, amikor egy filmet a benne mutatott brutalitás miatt megbélyegeznek és öncélúnak neveznek, mint mondjuk történt ez a Cannibal Holocaust esetében. Azonban azt sem szeretem, ha egy öncélú hulladékmocskot felmagasztalnak és megpróbálják megmagyarázni azt, amit nem lehet. Számomra ilyen a Szerb film. Ám nem csak ez a két véglet van és azok az igazán zavarba ejtő filmek, amik a kettő között helyezkednek el. Ilyen Pier Paolo Pasolini 1975-ben elkészített utolsó filmje is, a Salo, avagy Sodoma 120 napja.

Történetről annyira nem beszélhetünk ebben az esetben. Van pár elmebeteg fasiszta, akik összegyűlnek egy csodaszép vidéki kúriában, ahová magukkal visznek fiatal lányokat és fiúkat. Ott aztán ismertetik velük a szabályokat és kezdetét veszi a szexuális kínzásokkal tarkított mulatozás. Három nagy epizódra bontották a történeteket, amik megadják az adott rész témáját. Sokat „prédikálnak” egy-egy esemény bekövetkezte közben a szereplők. Ez egyfajta filozofikus felhangot kölcsönöz a filmnek és valójában ezek a párbeszédek azok, amik elmondják, hogy mit is akart nekünk Pasolini elmondani.

Ugyanis kiakadhatunk a látottakon (teljes joggal), de az tagadhatatlan tény, hogy ez a film nem egy mondanivaló nélküli gusztustalan képkockák egymásra hányására irányuló alkotás. Köztudomású, hogy Pasolini gyűlölt mindent, ami hatalom és minden eszközt megragadott annak érdekében, hogy odaszóljon a regnáló vezetésnek. A Salo is arról szól, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva a hatalmasságoknak, akik kényükre-kedvükre azt csinálnak velünk, amit csak akarnak. Semmilyen törvény nem szab nekik gátat, hiszen ők maguk a törvény. Persze ez akkor igaz, ha hagyjuk, sőt azt is láthatjuk, hogy sok esetben nemcsak hagyják, de egyenesen támogatják is ezeket.

A filmben lelki és testi kínzások egyaránt vannak és tényleg kell hozzá gyomor, mert fájdalom végignézni. Legalábbis nekem a film második harmadában nagyon nagy kínokat okozott, meg hányingert és komolyan elgondolkodtam rajta, hogy most fogom kikapcsolni. Nyilván Pasolini is így gondolta, hiszen mindig, amikor elment a falig, akkor adott egy pillanatnyi szusszanást, hogy aztán elölről kezdje az egészet. A különbség csupán annyi volt az újraindításai között, hogy mindig egyre magasabb fokozatra kapcsolt, tehát rövidített a felvezetésen és az idő előrehaladtával nem vesződött azon, hogy kis adagokban adja a rohadékságokat. Nem egyszer elmondta, hogy különösen gyűlöli a hatalmat és bizony ez a gyűlölet süt ennek a filmnek minden képkockájából. Nem oldoz fel, nem ad megkönnyebbülést, nem ad reményt. Csak a maró fájdalom, kínzás és pusztító gyűlölet marad.

Olyan mérhetetlen undorító mocsokságokat lépnek meg ebben a filmben, amit én még életemben nem láttam és itt jön be a problémám. Mert értem, hogy Pasolini, mit akart nekünk elmondani. Ha nem ismerném az életútját, akkor is tudnám. Igazán szuggesztívan mutatja be, hogyan képes bennünket manipulálni a hatalom, hogyan vesz rá minket arra, hogy megtagadjunk mindent, aminek szentnek kellene lennie, vagy hogyan aljasodjunk le és tegyünk meg olyanokat, amik abszolút tabunak számítanak egy egészséges társadalomban. Megvannak a különböző szerepek is, amik szintén erősítik a lényeget. Csak éppen annyira gusztustalan az egész, hogy emiatt veszik el minden, amit Pasolini el akart nekünk mondani. Undorító történetek, perverzitás, ürülékevés és etetés, szemkinyomás, nyelvlevágás és a végtelenségig lehetne folytatni a sort. Hogy tudnék odafigyelni arra, hogy mit akar a rendező velünk megértetni, ha közben azon agyalok, hogy csak el ne hányjam magamat? Egy idő után pedig már azon gondolkodtam, most akkor ki is a beteg? A színészek meg, hogyan mehettek mindebbe bele?

Komolyan undorodtam ettől az egésztől, olyannyira, hogy el kellett utána mennem zuhanyozni, mert annyira mocskosnak éreztem magam miatta. Nem mondom, hogy rossz döntés volt, hogy megnéztem a filmet, mert van benne mondanivaló és értelem. Talán ez az egészben a legelborzasztóbb, hogy igenis van értelme és így nem tudom rá mondani, hogy ez egy öncélú szemét, amit egy beteg elméjű rendező alkotott meg. Szeretném ezt mondani rá, de nem tudom és ez teljesen kiakaszt. Szóval, rátok bízom a döntést, olyannyira, hogy még pontszámot sem tudok erre adni és nem azért mert értékelhetetlen, hanem mert ha van olyan film, amit nem lehet csak úgy számokkal kifejezni, akkor az ez a film.

IMDb | mafab