Az idén A víz érintéséért Oscar-díjakat bezsebelt Guillermo del Toro öt évvel ezelőtt, minden gyerek álmát megvalósítva összepakolt egy korrekt látványorgiát, ami remekül ötvözte a Transformers-filmek világát a japán kultúrában etalonnak számító szörnyekkel (ún. kaijukkal). A cirka 200 millió dolcsiból készült sci-fi parádé bár hazájában megbukott, világszerte 400, mindösszesen fél milliárd zöldhasús bevételt ért el, így maradt némi remény a folytatásra. A rendező és ötletgazda Del Toro, bár sokáig küzdött, hogy a folytatást ledirigálhassa, a sok herce-hurca miatt végül kiszállt, és átadta a stafétabotot az elsőfilmes Steven S. DeKnight-nak, akinek nem sikerült a bravúr: túl nagy falat volt számára a tévésorozatok után a Lázadás, és bár igyekezett, nem tudta megismételni az előd színvonalát.

Tíz év telt el azóta, amióta Stacker Pentecost önfeláldozó küldetésével sikeresen lezárta az Atlanti-óceán alján megnyílt kaiju-átjárót. A Földön azóta béke honol, némely városok megmaradtak mememtónak, és az emberiség, tanulva az előző támadásokból, még jobban készül az esetleges visszatérésekre. Hatalmas, továbbfejlesztett jagereket (harci robotokat) építenek, és a legújabb kutatásoknak hála, újfajta védelmi rendszert is sikerül kifejleszteniük. Ám a nagyravágyó tudós,  Dr. Newton Geiszler (Steven Day) a legutóbbi kaiju támadás után teljesen más célok után ácsingózik, és a kaijuk irányítása alatt szembefordul az emberiséggel. Eközben Pentecost fia, Jake (John Boyega) apja örökségével a nyakában egy hebrencs hölgyikével, Amarával és egy maroknyi csapattal az oldalán felveszi a harcot nemcsak a kaijukkal, hanem a rájuk támadó jagerekkel is.

Próbálok minél kevesebb spoilert ellőni, ami nehéz lesz, mert ez a film megköveteli, hogy minden apró részletre ki kelljen térnem. Aki nem látta az első Tűzgyűrűt, sok jelenetet nem fog érteni, márpedig a Lázadás nagyon sokat épít ez előzményekre, mind a szereplők, mind a történések szempontjából. És ez az egyik nagy hibája: míg az előző epizód faék egyszerűségű történettel bírt (hatalmas robotok hatalmas szörnyeket gyepálnak), a Lázadásban már nem elégedtek meg ennyivel a szkriptírók, hanem annyi mindent próbáltak belezsúfolni a szűk két órás játékidőbe, hogy negyven percen keresztül várunk arra, hogy az első valamire való csatajelenetet megnézhessük. Addig szinte csupán a karakterek bemutatása folyik, megismerjük régi-új szereplőinket, majd egyik percről a másikra beindul a zúzás.

Nem titok, hogy az emberi hatalomvágy mindig hálás (és már unalmas) téma, és itt nemcsak beleszőtték a történetbe, hanem gyakorlatilag ez teszi ki a sztori gerincét. Geiszler doki pálfordulása (mégha nem is önszántából) a film végére már teljesen nevetségessé válik, és az addig sem teljesen szimpatikus, ripacskodó Christian Slater-hasonmás Charlie Day totálisan megutáltatja magát mindenkivel, így inkább tudunk drukkolni a szörnyeknek, hogy mihamarabb nyírják ki. Ellenben a szintén nem a szépségéről híres, ámde roppant tehetséges Burn Gorman (Dr. Gottlieb) annyira a szívünkbe záródik a 110 perc elteltével, hogy ha a harmadik részben nem tér vissza, az hatalmas ziccer lenne a készítőktől.

John Boyega, aki a Star Wars-béli Finn szerepe után ismét bizonyíthatja színészi képességeit, remekül hozza is a formáját: az apja hírnevét a hátán hordozó, eleinte piti kis nepperből lett robotranger karaktere jelentős fejlődésen megy keresztül, mire a stáblistához érünk (sajnos stáblista utáni jelenetet most nem kapunk), ám mégsem tud akkora benyomást tenni ránk, mint anno Idris Elba. Ugyanez igaz Cailee Spaeny-re, aki a benne rejlő potenciált csak imitt-amott villantja meg, a nagy áttörés nem adatik meg neki, pedig lehetett volna mit kezdeni vele. Utoljára a Vasember 3-on nevettem akkorát a szegény kissrácon, aki miután megtalálja az erdőben lezuhant Tony Starkot, hazaérve kiderül, hogy egy műszaki zseni, és pont neki kellett rálelnie a bosszúállóra. Itt is megvan ez a szál, a tizenvalahány éves kiscsaj évek munkájával összerak egy saját jagert (valószínűleg sok Transformerst nézett), és pár nappal később már egy csapatban harcol a több hónapos kiképzést kapó felnőttekkel. Valós, nemde?

A többi mellékszereplő azonban nagyságrendekkel múlja alul az eddig is ingó lécet, Nate Lambert (Scott Eastwood) irritálóan hozza Jake gyerekkori barátját, ám a csúcsot a csúnya, gonosz Shao céget irányító nőszemély, Tian Jing jelenti: érthetetlen ostobán beszél még a beosztottjaival is, és bár perfektül beszéli az angolt, mégis a jelenléte 90%-ában mandarin nyelven kommunikál mindenkivel, így a magyar szinkront teljesen megöli ez a kétnyelvű, felváltott párbeszéd.

Ami megmenti a filmet a további lehúzástól, az az, amire az ember az előzmény ismeretében számíthat: benga robotok benga szörnyeket püfölnek. Bár most csak három kaijut kapunk (illetve a film végén ezeket eggyé összeolvadva), a jagerek is felveszik a harcot egymás ellen. A látványtervező csapat igazi 3D-s akcióorgiát rittyentett össze, néhol kicsit túltolva, de akárcsak a Vasököl és a Csatahajó esetében, minden jelenet páratlanul szemkápráztató, a jeges tájon való összecsapás pedig egyenesen páratlan a maga nemében. Ha más miatt nem is, emiatt érdemes beülni a drágább vetítésre.

Végezetül: aki nem akar mást, mint az előzőekhez hasonlóan pazar látványt és egy sima popcornmozira beülni, az megkapja a számítását, ám aki értelmet és tartalmat is keresne benne, illetve akinek már az első résztől is herótja volt, az kerülje el messzire. A folytatás lehetősége ismét fennáll, ami szintén a bevételtől függ (az ázsiai országok simán összehozzák az újabb részre valót), de a rendezőt és a forgatókönyvírókat sürgősen cseréljék le. Ja, és Ron Perlman nem tért vissza.

Pontszám: 6/10.

IMDb | mafab