Arlania tovább folytatja az elmerülést a fantasy világába.

„Később azt beszélték, a férfi északról érkezett, a Kötélverők kapuján keresztül. Bár nem volt idős, a haja szinte teljesen fehér volt. Amikor levetette köpenyét, kiderült, hogy a vállán egy szíjon kard függ. Nem volt ebben semmi szokatlan, Vizimában szinte mindenki fegyverrel járt, de azért senki sem hordott pallost a hátán, mint valami íjat vagy tegezt. A fehér hajut a királyi felhívás vezette a városba; a Vizima lakosait gyötrő striga visszaváltozásáért járó háromezer oren jutalom. Ilyen idők jártak. Régen csak a farkasok üvöltöttek az erdőkben, mostanra mindenféle mocsadék elszaporodott – akárhová nézel: lidércek, strigák, ocsmány hódfajzatok, baziliszkuszok, ördegek, mifenék, vilák és vízbefúltak. Ide már nem elég az egyszerű varázslat vagy nyárkaró. Ide hozzáértő kell. És a messzi Ríviából érkezett idegen épp ilyen szakember. Ő Geralt, a vaják, a mágia és a kard mestere, egy mutáns, akit arra teremtettek, hogy megőrizze a világban az erkölcsi és természeti rendet.”

Most őszintén: ki gondolta volna anno, hogy egy lengyel író fogja felfrissíteni a kissé unalmas, gyakran önismétlésbe hajló és már szinte csak klisékből építkező fantasy irodalmat? Sapkowski műve bizony fantasy, fantasy a javából, és az egyik legeredetibb, amit valaha olvastam.

Az alaptörténet viszonylag egyszerű: van egy hősünk (ha nevezhetjük annak egyáltalán), egy vaják (witcher), aki szörnyekre vadászik pénzért egy kitalált világban. Vannak manók, sárkányok, tündék, törpök, varázslók, ennek ellenére teljesen újszerűnek hat az egész, a kelet-európai mitológia belekeverése miatt. Az új, eddig fantasyban nem igen tapasztalt elemek meglepően jól működnek a könyvben.

A mű novellákból áll össze, melyeket rövid, közbeékelt történetek kötnek össze. A tempó nagyon gyors, de természetesnek hat, nem éreztem úgy, hogy indokolatlan a sietség. A cselekményt viszonylag egy darabig önismétlőnek, és a gyors tempó ellenére is monotonnak érezhetjük, de egy idő után rájövünk, hogy ez szimplán csak abból fakad, hogy a vaják életstílusa is ilyen monoton: munkát keres, harcol, felgyógyul a sebeiből – s ugye egészen addig ilyen unalmas az élete, amíg… de még véletlenül sem szeretnék spoilerezni, meg szeretném hagyni a felfedezés örömét.

Mert felfedezés és öröm az van ám bőven: élmény újabb és újabb szeleteit felfedezni ennek a színes világnak. Minden egyes alkalom, amikor a szerző egy új lénnyel, szereplővel, régióval vagy akár csak varázslattal örvendeztet meg minket, az olyan, mint egy elsuttogott kis titok, vagy mint egy apró tollvonás egy hatalmas, még hófehér papírlapon.

A harcjelenetek meglehetősen valósághűre sikeredtek: az ilyen történetek rákfenéje gyakran, hogy a csatározások olyanok, mintha pár erősen korosodó vénlány püfölné egymást fehér selyemkesztyűvel, eltartott kisujjal. Nos, itt ezt a legkevésbé sem fogjuk érezni. Minden ütésnek és csepp kiontott vérnek hatalmas jelentősége van, mely jelentőség gyakran döntéseket, és egész sorsokat határoz meg a későbbiekben. Ez az a reszponzivitás, ami minden működő, élő fantasy világ alapja, és ez az, amit szerintem minden fantasybolond egy jó történet esszenciájának tart.

Összességében én csakis ajánlani tudom ezt a művet (és a belőle, s a későbbi részekből készült videojátékokat is). Könnyű olvasmány, de garantáltan beszippant.

Pontszám: 9/10