A dél-ázsiai születésű M. Night Shyamalan végre visszatért arra az útra, ahonnan elindult és úgy néz ki, végre hátrahagyta az elmúlt évek sikertelenségét és rossz filmjeit. 1999-ben viszont még messze nem írta le senki ezt a feltörekvő rendezőt, aki egyenesen 6 Oscar-jelölést (köztük volt a legjobb film, legjobb rendező és eredeti forgatókönyv) zsebelhetett be a Hatodik érzékkel.

Malcolm Crowe neves gyermekpszichológus, aki éppen egy rangos díj bezsebelését ünnepelné meg feleségével, amikor egy régi pánciense megtámadja és lelövi. Pár hónappal a támadást követően már egy egészen más Malcolm-ot ismerhetünk meg. A férfi elidegenedett feleségétől, árnyéka csupán önmagának és gyötrődik a múlton. Ebből az állapotból rázza fel új betege, a hatéves Cole, aki egy nagyon szerethető, csendes és igencsak zaklatott kisfiú. Cole nagyon okos, értelmes kisfiú, akinek nincsenek barátai, mindenki cukkolja és mellesleg halottakat lát. Malcolm igyekszik legjobb belátása szerint segíteni a kisfiún, bár a kérdés csupán csak az, hogy ki is szorul inkább ebben a történetben valódi segítségre?

Nem mondom, hogy nekem ez a kedvenc Shyamalan filmem, viszont azt azonban bátran ki merem jelenteni, hogy ez az egyik legjobbja a rendezőnek és nem az Oscar-jelölések miatt. Először is a történet felépítése hibátlan. Nagyon szépen bontogatja ki nekünk a sztorit a rendező (aki egyben a forgatókönyvet is írta) és külön kiemelendő, hogy nem az ócska ijesztgetésekre építette fel a filmjét, hanem a két főszereplő közötti interakcióra. Két irányból indulunk el, két embert ismerhetünk meg, akiket aztán a sors egymás mellé sodor. Pontosan annyi „szellemes” rész van a filmben, amennyi kell, nagyon jól adagolják a feszültséget és sokszor sikerül a pattanásig feszíteniük az idegeinket.

Tudom, hogy a Hatodik érzék úgy vált ismertté, hogy ebben található a filmtörténet egyik legnagyobb csavarja, ugyanakkor szerintem nem ez a fő érdeme ennek az alkotásnak. Az a bizonyos csavar ugyanis mérföldekről észrevehető lenne, ha nem kaptunk volna két ilyen tehetséges színészt, mint Bruce Willist és még nála is jobb partnerét, Haley Joel Osment-et. Kettőjük játéka elképesztően jóra sikerült, Willisnél ilyenkor látszik, hogyha igazán jó rendező kezei közé kerül, akkor mennyire más karaktereket is képes eljátszani, mint a tőle megszokott. Osment pedig zsenge kora ellenére képes volt megmutatni, hogy nem minden gyerekszínész irritáló, sőt már ilyen fiatalon is el lehet jól játszani egy ilyen nehéz sorsú karaktert, mint Cole.

Shyamalan kiválóan építette fel a történetét, ügyesen terelte el a karaktereivel a figyelmünket a csavarról, miközben nem egyszer elrejtett utalásokat ezt illetően, a feszültséget is kellő hozzáértéssel adagolta és ügyesen adaptálta az emberek halál utáni élet vágyát is. Nem voltak logikai buktatók, vagy feleslegesen belepréselt jelenetek, a dinamikával is jól bánt ennél a filmjénél a rendező (pedig ezzel szokott gondja lenni). Ráadásul olyan filmet hozott össze, ami a csavar leleplezését követően is újranézős, nem veszíti el a varázsát. Én legalábbis mindig elő tudom venni ezt a filmet és minden alkalommal feszült figyelemmel merülök el benne.

Pontszámom: 10/10

IMDb | mafab