A nevem Edward Acker. Nem voltam mindig az, aki most vagyok. 1889. június 24-én születtem Providence városában, Rhode Island államban. Szüleim, Jack és Agnes jó emberek voltak. Apám textilgyári munkás volt, anyám pedig bejárónő egy helyi gyártulajdonosnál, Sam Walters-nél. Szerényen éltünk, de a szüleim igyekeztek mindent biztosítani egyetlen gyermeküknek. Iskolába járattak és egy szakmát is sikerült kitanulnom. Szerelőként – apám segítségével – sikerült elhelyezkednem. Nem dolgoztam azonban sokáig a városban. Anyám súlyosan megbetegedett és hamarosan meg is halt tüdőgyulladásban, apám pedig nem tudta elviselni a gyászt és az alkoholhoz fordult segítségért. Egy októberi éjszakán találtam rá. A szobájában akasztotta fel magát. Teljesen összetörtem, tudtam, hogy nem leszek képes többé abban a házban élni, ezért eladtam és a kapott pénzből – ami akkoriban elég jelentős összegnek számított – útnak indultam. Két évig menekültem a gyász és az emlékek elől. Körbeutaztam az Államokat, bár sehol sem töltöttem pár napnál vagy hétnél többet. Alkalmi munkákból tartottam fenn magam és szabadidőmben sokat olvastam, leginkább a halál és a gyász témakörével foglalkozó könyveket, tanulmányokat. A pénz, amit a házért kaptam azonban nem tartott örökké. Végül Louisiana államban voltam kénytelen berekeszteni az utazást és kibéreltem egy lakást Lockwood városában. Munkát kellett találnom, de sajnos a szakmámban nem sikerült elhelyezkednem, viszont a helyi kórházban a St. Andrews-ban épp betegszállítókat kerestek én pedig éltem a lehetőséggel.

1920 februárját írtuk ekkor. Sokat tapasztaltam a kórházban és a halál, ami elől olyan sokáig menekültem itt állandó vendégnek számított. Több tucat embert láttam azokban a hónapokban meghalni. Fehéreket, feketéket, nőket és gyerekeket, fiatalokat és időseket. A holtesteket én vittem le az alagsorban található hűtőkhöz. Délen gyorsan beindul a bomlási folyamat, ha nem intézik időben az efféle dolgokat, a fertőzésveszély megnő és a legyek is teszik, amit tenniük kell. Nem volt hálás feladat, szembesülni az élet mulandóságával, nap mint nap látni, hogy ami él az egyszer mindenképp az enyészeté lesz. A halál megkerülhetetlen, legyőzhetetlen és állandó. Rengeteget gondoltam az elmúlásra, álmaiban is elkísért, apámat is gyakran láttam ismét – ott lógott a gerendán és rám mosolygott. Mindent tudni akartam, a halálról, a lélekről és arról, hogy valóban van-e, lehet-e túlvilág. A kórházban találkoztam egy furcsa öregemberrel, Samuel volt a neve. Halálos beteg volt, az orvosok tudták, hogy nem lehet megmenteni és a szemeiben láttam, hogy tudja ő is. Csak egyszer beszéltem vele, pontosabban ő mesélt nekem. Az életéről, a halál utáni csodákról, a világról, amit falak rejtenek el a halandók szemei elől. Nem igazán értettem, hogy miről beszél és talán ő sem tudta már. Május 15-én halt meg. A testét én toltam le az alaksorba. Mikor visszaértem a főnököm közölte, hogy nem tartanak igényt a továbbiakban a munkámra. Nem tehettem semmit. Szerencsére volt egy kis félretett pénzem ezért úgy gondoltam, hogy körülbelül egy hónapig különösebb gondok nélkül tudom majd fizetni a kiadásaimat. Pár nappal később levelet kaptam a Gray’s Ügyvédi Irodától. Mint később kiderült az öregember rám hagyta ingóságait. Pár kartondobozba elfértek az értékei, könyvek, ezoterikus témájú értekezések, néhány személyes tárgy, régi papírokra vetett, számomra ismeretlen nyelven íródott versek és némi készpénz. A gesztus mélyen megérintett. Ki lehetett ez a férfi? Miért választott pont engem? Mik ezek az írások? Rengeteg kérdés, amik megválaszolására nem éreztem alkalmasnak magam. A temetés után azonban valami megváltozott. Álmaimban gyakran láttam Samuel-t. Titkokról mesélt és egy olyan erőről, ami képes megtörni a halál hatalmát. Gyakran mutatott nekem sötét erdőket, egy falak nélküli házat és olyan fényt, ami átragyog a világokon, át a végtelen sötétségen. Mindig nagy jelentőséget tulajdonítottam az álmaimnak, ez az érzés pedig egyre csak fokozódott bennem éjszakáról éjszakára. A szenvedélyemmé váltak az álmok, a tudás, amit általuk megszerezhetek. Ennek a hatalmas szenvedélynek köszönhetően fordultam az öreg könyvei és ezáltal az ezotéria felé. Hatalom a halál felett. Ezt akartam. Ezt kerestem. Ezt próbáltam kutatni éjjeli körútjaim során, mikor a hűvös esti szélben rendszereztem a gondolataimat. Néha egyfajta transzszerű állapot volt. Egy ilyen alkalommal találtam meg azt a könyvesboltot is, Morland’s, ez volt az a hely, ami elhozta a változást az életemben. A könyvesbolt tulajdonosa, egy idős asszony, soha nem kérdezte, hogy ki vagyok vagy, hogy milyen könyvet keresek, az írások találtak meg engem. A több száz okkult témájú mű közöl mindig a legmegfelelőbb akadt a kezembe. Az újonnan szerzett könyvek megalapozták ezoterikus tudásomat és ennek segítségével egyre több dolgot sikerült megismernem az öreg jegyzeti közül is. Kutatásaim során felfedeztem egy nevet, aki régen Samuel pártfogoltja volt. Egy nő volt az, Renira. A városban kérdezősködtem a nő után és a végül megkaptam egy címet, amin fel tudtam vele venni a kapcsolatot. A kérdezősködésem felkeltette azonban mások érdeklődését is. Furcsa figurák követtek. Néha felfigyeltem rájuk, máskor egyáltalán nem. Azt hittem valami miatt a rendőrség figyel meg, csak később derült ki, hogy egy egészen más hatóság emberei tartották szemmel ténykedésemet.

Három évvel az első könyvek elolvasása után levelet küldtem az egyetlen embernek, aki valószínűleg nagyobb tudás birtokába került, mint amivel akkor rendelkeztem. Nagyon izgatott voltam és naponta többször is ellenőriztem a postaládámat, míg egy napon megérkezett a levél, 1923. március 13-án. Renira árva volt, Samuel gondoskodott róla és tanítgatta a tiltott tanokra, azonban mikor a lány 20 éves lett elváltak útjaik, az élete hullámvölgybe került és kisstílű bűnözővé vált. Többször vád alá helyezték, de bizonyítékok hiányában mindig sikerült megmenekülnie a börtön árnyékából. A tudása szinte felfoghatatlan volt, az én ismereteimhez képest. Ő volt az a forrás, amit mindig is kerestem. Kezdetben szakmai alapokon nyugvó kapcsolatunkat gyorsan szenvedélyes viszony váltotta fel. Rengeteget tanultam tőle, olyan misztériumokban volt társam és iránytűm, amelyet halandó ember csak ritkán tapasztal meg. Hallottam, ahogy beszélnek a fák, megismertem a szavakat, amiket a kovács suttog az izzó fémnek, a tűz az olajnak, gyilkos az áldozatának. Olyan szavakat, amik idősebbek az ismert világnál, szavakat, amik rabul ejtették a fény és a sötétség legmélyebb lényegét…

A nem tudásnál azonban van sokkal rémisztőbb, sokkal kétségbe ejtőbb dolog is. A tudás megszerzésének mindig ára van. Olykor csekély, szinte jelentéktelen, máskor hatalmas és felfoghatatlan. A világ, amit addig a pillanatig ismertem kifordult magából, körvonala, textúrája megváltozott. Mélyebbre tekinthettem, mint bármely halandó. A látottak, az ismeretlen helyek, halott vagy mélyen alvó istenek, fantomok és lények, akiket már őseink is imádtak, mindez megviselte elgyötört elmém. Rettegés lett úrra rajtam, álmaim rémálmokká váltak, nappal nem mertem kilépni otthonunk falai közül. Ekkor kezdtem el ópiumot használni, kis adagokban. Segített, hogy tovább folytassam kutatásaimat az álmok homályos, mégis régi otthonomként köszöntött földjein. A szer megnyugtatta idegeimet, de - Renira tanácsára - csak a legvégsőbb esetben fordultam hozzá, mert…

…1924 nyarán elfogyott az örökség, Renira pénzéből pedig már nem tudtuk fenntartani magunkat, ezért egy könyvelő cégnél, a Glover & Glover-nél helyezkedtem el. A számokkal mindig is jó barátságot ápoltam valószínűleg ennek volt köszönhető ez a gyakornoki állás is. A fizetés elegendőnek volt mondható a főnököm, Mr. Alden, azonban egy nagyon kellemetlen ember volt. Többször el akart bocsátani, volt, hogy a fizetésemet is visszatartotta, de nem tehettem mást, dolgoztam, kitartóan, gyakran túlórákat vállalva, hogy élhessük a társadalom által elvárt és elfogadott életünket, még akkor is, ha ez már régen nem volt fontos a számunkra. Álarcot viseltünk. A kedves szomszédét, a fiatal párét, a dolgos átlagemberét. Sikerült némi megtakarítást félretennünk. Eleget ahhoz, hogy végrehajtsuk a régóta dédelgetett tervünket és a felhalmozott tudásunkat véglegesen felsőbb hatalmak szolgálatába állítsuk…

…’24. október 31-én - amikor a világok közti falak a leginkább elvékonyodnak - végrehajtottuk a rítust, amit az öreg Samuel tanításai alapján, a lehető legnagyobb körültekintéssel végeztünk el. Az invokáció szavait hosszú percekig kántáltuk, amíg együttes energiáink segítségével fény kezdett derengeni oltárunk felett. Ekkor vágott mélyen alkarunk húsába az áldozati tőr, a nyomában felfogott vérrel pedig ősi jeleket rajzoltunk a templomként használt rozoga épület mocskos padlójára. A szavak, a vér és a nyílt sebek rezgései végül elértek az Istennőhöz és válaszolt hívásunkra. A fény, ami az oltár felett derengett immáron sötéten tündökölt és egy hatalmas kör alakját vette fel. Árnyak ömlöttek ki rajta, úgy tűnt, saját akaratuk, saját személyiségük van. Csápjaik minden fényforrást körülöleltek, hogy egy pillanatban száműzzék a világosságot hazájuk rideg sötétjébe. Megnyitottuk az ajtót a világ pedig felkészült a felfoghatatlan fogadására. Láttuk őt. Láttuk, ahogy óriás rovarlábaival kiszakítja magát a fekete mélységből. A látvány borzalmas volt és mégis fenséges. Egy lény. Teste egy asszonyé, karjai csápok majd ismét karok. Állandó és folyamatosan változó. Kín és gyönyör, rémisztő és mégis vonzó, hideg és mégis nedvesen forró… Fölénk tornyosult és ott állt előttünk, távol és mégis egy karnyújtásnyira. Izzó szemeivel ránk tekintett majd csókjával üdvözölt minket, újdonsült gyermekeit.

Ekkor sötétedett el a világ. Nem tudom pontosan mi történhetett. Talán az elmém miatt, ami átmeneti vakságba menekült, talán a vérveszteség miatt, ami addigra elérhette már a kritikus szintet. Két nap múlva egy kórházban tértem magamhoz. Renira az ágyamnál ült, mikor ránéztem mosolygott. Volt valami abban a mosolyban. Nyugalom, béke és valami teljesen más, idegen bizonyosság. Se az ő karján, se az enyémen nem láttam kötéseket, bár a rítus során hozott áldozat ezt indokolta volna. Mikor a karomra néztem nem láttam sebet, mintha a szörnyű vágás soha nem is létezett volna, mintha a hideg penge soha nem vágta volna fel a bőrömet, hogy végül mélyen a húsomba marjon. A seb helyén azonban volt valami. Egy jel. Anyánk jele. Összetartoztunk és ezen soha többé nem változtathattunk…

…és eldöntöttük, hogy Violet – régi megmentőnk – segítségével megalapítjuk a Rovarok Rendjét. Azokat szólítottuk meg, akik menekültek a halál elől. Hatalmat ígértünk nekik és egy olyan élet lehetőségét, amely soha nem ér majd véget. A kultusz híre rengeteg emberhez eljutott, akik bármit képesek voltak megtenni halandó életük meghosszabbításáért…

…ján készült akta ekkor került az Okkult Ügyek Osztályának vörös posztóval borított tölgyfa asztalára. Az igazgató, egy bizonyos Mr. Kramer, miután áttanulmányozta sötét üzelmeink végtelennek tűnő lajstromát megbízott egy nyomozót, Ryan Seagate-et. Feladata az állandó megfigyelés volt, folyamatos, mindenre kiterjedő jelentési kötelezettség mellett. Mindent…

…Mr. Seagate ténykedése egyre kellemetlenebb rendünk számára. Az eltűnt emberek pedig már felkeltették a rendőrség figyelmét is. Szerencsére nincs perdöntő bizonyítékuk egyetlen hívő ellen sem. Ez annak is köszönhető, hogy áldozatainkat igyekszünk felbérelt emberek segítségével elraboltatni. Általában ezen elkövetők is a szentély zárkáinak egyikében végzik a végeláthatatlan folyosók vaksötétjében. Általában a mélység megszólítja őket is. Talán egy nap, talán egy hét után. Gyakran vállnak ezek az emberek is hívőkké. Álmaikban látják az Anyát, ki csókjával felszabadítja elméjüket, csápjaikkal testükbe hatol, hogy végül csak erő és hit marad hitvány porhüvelyükben. A kedd éjszakai gyűlés során döntöttünk a nyomozó sorsáról. A belső kör tagjai: Renira, Violet – aki ekkor már súlyos beteg volt –, Slee, Dorothy, Sylvia és én egyöntetűen mondtuk ki a férfi halálos ítéletét. Nem kellett kimondanunk, hisz mindannyian tudtuk, hogy ezúttal Violet lesz a halál bársonyos angyala. Ez további életének kulcsa és egyetlen lehetősége is.

…Seagate halott. Egy verőembert béreltünk fel, hogy hozza el nekünk a férfit. Teljesítette a küldetését. Violet fizetségként szavakat suttogott az éjszakába. A szavak szikeként hasítottak az egyszerű ember agyába, megzavarva elméjét, káoszt, víziókat és végtelen éhséget hagyva maguk mögött. Ha jól emlékszem John-nak vagy Joe-nak hívták – bár ez teljesen lényegtelen. Későbbi tettei és sorozatban elkövetett gyilkosságai pedig rendkívül hasznosnak bizonyultak a Rend számára. Abban az időben szinte minden mozdítható rendőr az államban azokkal az ügyekkel foglalkozott.

Mr. Ryan Seagate az oltáron végezte, a Hangyák Anyja jött el érte. Mielőtt kivérzett még láthatta az Istennő arcát, láthatta a valódi és egyetlen igazságot, aztán Anyánk elemésztette. Testének elillanó atomjai a teste részévé váltak, lelkét pedig örök időkön át marcangolják majd a rovarok kegyetlen, fáradhatatlan rágói. Violet eközben megvált a ruháitól és várta, hogy Istennőnk kegyet gyakoroljon lassan értéktelenné váló teste felett. Ekkor hatolt bele a csáp, fizikailag a testébe, spirituálisan pedig a lelkébe is, hogy elhelyezze a ragyogás színtiszta petéit. Violet…

…, igen abban az évben kezdett elromlani minden. Egy követőnk régi írások lapjain olyan nyomokat talált, amik arra utaltak, hogy az állam határán található egyik mocsárban már az őslakosok is végre tudtak hajtani sikeres idézéseket. Kezünkben volt a rituálé, a kulcs a másik világ kapujához. Nem volt kérdés, hogy azonnal elindítunk egy csoportot a helyszínre, hogy előkészítsék, majd lebonyolítsák a veszélyes szertartást. Én akartam vezetni őket, de mivel a Rend névleges vezetője én voltam ezért végül a városban maradtam. Renira bája és kislányos lelkesedése pedig eloszlatta kétségeimet azzal kapcsolatban, hogy alkalmas lesz-e a vezetői feladatok ellátására. A párjaként azt hittem, hogy…

…a testeket hetekkel később helyiek egy csoportja találta meg. Renira és tizenkét testvérünk rothadó maradványait már a vadállatok is kikezdték, szörnyű mészárlás volt. Egy olyan entitást hívtak életre, aminek irányításához kevés volt a hatalmuk. A Rend tagjai – zsarolás, fenyegetés és gyilkosságok árán – szerezték meg nekem életem egyetlen szerelmének letépett fejét. A szövetek súlyosan roncsolódtak, az arca jobb oldalát szinte teljesen legyek lárvái falták fel. Véráldozatokba – egy férfi, egy nő és egy 10 éves gyermek – és egy két napig tartó kimerítő szertartásba került a fej romolhatatlan húsból való újraalkotása, de sajnos nem vagyok isten, hatalmam nem terjedt ki egy halott test életre keltésére – még akkor sem, ha annak csak egy darabjáról volt is szó. Lelke már messze járt. Hazatért, az Istennő óvó csápjainak szeretetteljes ölelésébe.

Renira fejét a szobámban tartottam. Néha, mint régen, búcsúcsókkal zártam egy fárasztó napot. Elvesztésének fájdalma bilincsbe vert. Nem tudtam és talán nem is akartam túllépni halálán. Álmaimban Anyánk csápjainak gyengéd simogatása nyugtatott, éber óráimban nővéreim teste csillapította kínjaimat…

…csak a láthatatlan művészetnek éltem. Akkor még nem tudtam, hogy a mocsárban történtek egy nagyhatalmú okkultista figyelmét is felkeltették. Poppy Lascelles volt a neve, London egyik legbefolyásosabb kultuszának vezetője volt. Meginvitált az angol fővárosba és olyat kínált, amire hosszú ideje vágytam már. Felejtést. Új kezdetet. Rendjeink fúzióját…

…már két hónapja vagyok itt. Poppy-tól rengeteg dolgot tanultam, de a legfontosabb szertartásra ma este kerül majd sor. Ma 1937. február 2-a van. Délután 14:00. Jól esik leírni ezeket a sorokat. Nem vagyok az az ember, aki valaha voltam, soha nem is leszek már az. Az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb kultuszának vezetője vagyok, az Istennő kiválasztott gyermeke, a Glover & Glover igazgatóságának tagja. Ez vagyok én, ez a valódi Edward Acker. Most viszont meg kell kezdenem az előkészületeket az esti szertartásra.

#6.számú akta: Veszélyes kultuszok – A Rovarok Rendje/168. melléklet

A fenti dokumentum maradványit – talán napló? – 1941 augusztusában találták meg egy tűzeset után, New Orleansban, a Strathcoyre rezidencia romjai között. A világ egyik felén jelenleg is fehér lován vágtázva tombol az apokalipszis első lovasa. Itthon pedig egyre több a baljós jel, a rossz ómen, a kultuszok pestisként terjednek szerte az államokban. A vallási fanatizmus soha sem volt ennyire agresszív és kézzel fogható. A „Rovarok” két évvel vezetőjük halála után szétszéledtek, azonban kisebb sejtjeik világszerte fellelhetők. Edward Acker holtestét 1937. február 20-án találták meg az East End egyik sikátorában, kivágták a szívét. A holtestet mi szállítottuk vissza az Államokba és a mai napig is folyamatos megfigyelés alatt tartjuk. Vizsgálataink bizonyították, hogy a férfi orvosi értelemben halott, a testén azonban nem mutatkoznak a bomlás jele és néha valami mozog a testen belül, egyes kutatók a felnyitott mellkas mélyéről kinyúló rovarszerű lábakat is felfedezni véltek. Néhány fanatikus még keresi Acker testét, azt beszélik, hogy valamiféle szent lett belőle, az Istennő halhatatlan inkubátora. Most, hogy rá nézek, csak az elmúlást látom és azt, hogy néha megmozdul a halott hús, finoman, alig észrevehetően. Elítélem ezt az embert, mégis megértem azt, hogy miért tette, amit tett. A feljegyzésekben talált ábrák között találtam valamit, aminek utána fogok járni. A Rendet fel kell számolni és meg kell akadályozni, hogy egy másik vezető alatt új erőre kapjon. Isaac Crowley vagyok, az Okkult Ügyek Osztályának nyomozója. Ez az én történetem…

Hogy milyen játék a Cultist Simulator? Kegyetlen, sötét és képes arra, amire elődei szinte egyáltalán nem. Elrepíti a játékost egyenesen a végtelen űr mélyére, az eddig csak könyvek lapjain átélt borzalmak részeseivé, sőt irányítójává válhatunk. Minden pillanat, minden lap kombináció, minden új követő lehetőséget jelent. Lehetőséget, hogy elérjük misztikus céljainkat. Az oktató mód hiányában nehézségekre és halálra számíthat a jövendőbeli kultista, aztán pár leélt élet után kinyílik a játék lovecraft-i világa, hogy magába szippantsa a vállalkozó kedvű okkultistákat. Ebben a világban pedig a rettegés és a végtelen borzalmak mellett feloldozást is találhatnak – de ezt olykor csak a halál hozhatja el.

Minden horror-rajongónak ajánlom. A fenti íráshoz hasonló izgalmakat élhetnek át. Igazi klasszikus. Egy kártyajátékba oltott Lovecraft univerzum, ami csak arra vár, hogy Necronomicon-ként felnyissuk mágikus lapjait.

„Nem halhat meg az, mi örökkétig áll. Számlálatlan korok során enyészik… a Halál.”

Howard Phillips Lovecraft

10/10