Steven Soderbergh igazán jó rendező, akinek nagyon színes a filmográfiája és igen sok műfajban kipróbálta már magát, ráadásul nem is sikertelenül. Én kifejezetten szeretem a filmjeit és nagyon vártam, hogy mit sikerül majd kihoznia egy iPhone-nal forgatott filmből. A kedvcsinálok el is érték a céljukat, kifejezetten tetszett az Unsane koncepciója. Szerencsére nem is kellett csalódnom.

A történet főszereplője egy Sawyer Valentini nevű fiatal lány. Sawyer sikeres a munkájában, szépen halad előre, ám életére súlyos árnyék vetül. Egy férfi elől menekül folyamatosan, aki valamikor zaklatta őt. A lány azonban nem képes megnyugodni, azt hiszi, hogy a férfi még mindig üldözi őt, ezért elkezd terápiára járni, míg végül egy klinikán köt ki. Itt akarata ellenére tartják bent. Sawyer minél inkább igyekszik meggyőzni mindenkit, hogy ő bizony nem képzelődik, annál őrültebbnek hiszi mindenki. A kérdés, hogy vajon mindez a fejében létezik, vagy valóban megint felbukkant a zaklatója?

Nos, a történetet nem bonyolították túl, viszont ügyesen építették fel a 97 perces játékidőt. Okosan adagolják a feszültséget és pont jókor kapjuk meg a fordulatokat. Persze ezeknek nagyrésze előre tudható, de ettől még élvezhetőek. Soderbergh nem sokat foglalkozik ugyan azzal, hogy kellő magyarázatokat adjon nekünk egy-egy lépésére, néhol igen nagyot ugranak, ami már-már felszisszenést vált ki a nézőből, azonban valamiért ez mégsem válik butává vagy zavaróvá. A forgatókönyv elég foghíjas lehetett, ha egyáltalán volt. Nekem sokszor az volt az érzésem, hogy a rendező egy kávézóban üldögélt, nyomkodta a telefonját, majd eszébe jutott, hogy hé, de ennek kamerája is van, ezért csinálni kellene vele egy filmet. Az ötlet tetszett neki, ezért ott nyomban a szalvétára felfirkantotta a sztorit és elégedetten hátradőlt. Aztán pedig megcsinálta.

Az Unsane nem a története révén válik szórakoztatóvá, hanem a főszereplője és a megvalósítása miatt. Kezdjük az utóbbival. A mai világban, amikor látványfilm követ látványfilmet és a filmkészítés lassan már tényleg abban merül ki, hogy ki, milyen látványosságra képes a vásznon, igen merész húzás előállni azzal, hogy valaki nekiáll a telefonjával leforgatni egy filmet. Én érzek ebben némi fricskát a mai kor filmesei felé és mivel nem vagyok nagy híve a leginkább látványra épülő filmek felértékelésének, így nálam ez a hozzáállás már megér egy plusz pontot. Ugyanis, semmi gond sincsen az Unsane képi világával, egy ilyen történet esetében még hozzá is tesz a tébolyultság érzetéhez. Vannak benne kifejezetten bravúros megoldások és a gyengébb minőség miatt még némi valóságérzetet is ad a műnek.

A másik nagy érdeme a filmnek, az a főszereplő. Claire Foy-ra nem kevesebb teher hárult, mint az, hogy elvigye egymaga a hátán a filmet. Nagyon sokszor kifejezetten közelről vették fel a színésznőt, szinte belemásztak a képébe, éppen ezért nagyon fontos volt, hogy jól hozza a karakterét, mert egyetlen rossz mozdulat és simán mellékvágányra került volna a film. Azonban Foy nem ijedt meg a feladattól és hihetetlenül sokszínűen játszotta el a szerepét. Minden mozdulata hiteles volt. Mellette még Joshua Leonardot érdemes megemlíteni, mert baromi para volt. Kettejük játéka maximálisan elég volt ahhoz, hogy lekösse a nézőket és feledtesse a forgatókönyv hiányosságait.

Az Unsane nem egy hibátlan darab és nem is egy mesteri alkotás. Nem ez lett a rendező legjobbja, viszont ez lett az a film, amit biztosan nem fogunk elfelejteni.  Ez egy igazi gerillamódszerekkel elkészített alkotás. Soderbergh pedig megcsinálta és még így is sikerült olyan atmoszférát teremtenie, ami tényleg a tébolyultsággal egyenértékű. Az egész film zaklatott, feszültséggel teli és mindig a megfelelő reakciót váltja ki. Amikor vontatottnak kell lennie, akkor vontatott, amikor be kell indítani a rakétákat, akkor zakatoló. Mindezt pedig egy iPhone-nal hozta össze, két nagyszerű színész segítségével, egy korántsem hibátlan történet ellenére. Le a kalappal.

Pontszámom: 7,5/10.

IMDb | mafab