Ákos: Lars von Trier hét év után visszatért Cannes-ba, hogy bemutassa legújabb filmjét. Ahogy ez lenni is szokott, az összes létező hírportálon beszámoltak arról, hogy „Óriási Botrány Cannes-ban”; „Több mint száz ember hagyta ott a vetítést”; „Iszonyú betegnek tűnik Lars von Trier új filmje” stb. Ez azonban a legtöbb esetben nem jelent semmit, a cannes-i közönség előszeretettel szokott rosszul lenni, megbotránkozni vagy vetítésekről kivonulni. Ugyan A nimfomániással nem voltam maradéktalanul megelégedve, de ettől függetlenül reménykedtem abban, hogy egy különleges és tabudöntögető alkotást kapunk.

A történet fejezetekre van tagolva és egy dialógus köré épül, amit a címszereplő Jack folytat a rejtélyes Mr. Verge-el. Egészen az epilógusig nem tudunk meg semmit arról, hogy mégis milyen kontextusban zajlik kettejük között ez a beszélgetés és hogy ki is valójában a másik fél. A fejezetek egy-egy gyilkosságot/gyilkosságsorozatot mutatnak be, amin keresztül megismerjük a főszereplő személyiségét, motivációit és sajátos filozófiáját. A gyilkosságok brutálisak, és a Trier-től megszokott naturalisztikus ábrázolásmóddal vannak megjelenítve. Jack egy nárcisztikus pszichopata, egy sorozatgyilkos, aki magát „Kifinomult Művész” -ként aposztrofálja. Ezen felül kényszerbetegségben szenved, ami a komikum alapját is képzi.

A ház, amit Jack épített olyan zseniális fekete humorral van megáldva, hogy már idejét sem tudom mikor láttam utoljára hasonlót. Azonban félreértés ne essék: a téma, a képi világ, a hasonlatok/metaforák, amivel a rendező dolgozik nem egy könnyű nyári popcornfilmet eredményeznek. Jack saját tetteinek az alátámasztására párhuzamot von a rothadó hullák preparálása és az aszúkészítés között, a pusztításra és a tömeggyilkosságokra, mint művészetre hivatkozik, illetve a történelem legnagyobb diktátorait az emberiség ikonjaiként említi meg. Ezekre persze Verge mindvégig reagál, és egyfajta lelkiismeretként kritizálja Jack érveléseit. Ebben jelenik meg Trier saját magával folytatott diskurzusa a művészetről, saját személyiségéről és életpályájáról, valamint a megítéléséről. Ehhez az élet majdhogynem minden területéről felhasznál példákat legyen az zene, festészet, irodalom, hadiipar vagy akár a természet. Mr. Verge-en keresztül saját, lassan építkező elbeszélésmódját is kritizálja a rendező és korábbi filmjeire is tesz utalásokat.

Azonban a mögöttes tartalom leginkább Jack házépítési vágyában ragadható meg. Ugyanis főhősünk mérnök, aki mindenáron be szeretné bizonyítani, hogy valójában építész és emiatt fel akar építeni egy házat. Az, hogy valójában, mit szimbolizál a ház, és hogy milyen körülmények között zajlik a kettejük közötti beszélgetés arra inkább nem térnék ki, mert egyrészt erősen spoileres lenne, másrészt ebben mutatkozik meg a mű valódi mélysége.

Azonban ahhoz, hogy mindez működjön nem elég csupán egyetlen rendező, szükség van színészekre is. Matt Dillon Jack szerepében lehengerlő alakítást nyújt, de ugyanúgy kiválóan játszik Bruno Ganz, akinek csak a hangját halljuk az utolsó fejezetig. A mellékszereplők is emlékezetesek maradtak, közülük egyértelműen Uma Thurman és Riley Keough, akik kiemelkedtek. Trier a két és fél órás játékidő alatt végig nagyszerűen dolgozik az ellentétekkel, és ez a zenék megválasztásánál is megmutatkozik. A legkegyetlenebb gyilkosságok után felcsendülő David Bowie – Fame c. száma meglepően hatásos tud lenni.

Összességében A ház, amit Jack épített egy rendkívül kegyetlen, de annál maradandóbb alkotás. Bátran ajánlanám mindenkinek, de az ilyen szélsőséges ábrázolásmód sokaknál kiverheti a biztosítékot. Ennek fényében mindenki csak saját felelősségre fogyassza, megfelelő nyitottsággal.

9/10

Gaerity: Lars von Trier, dán filmrendező munkássága sokaknak lehet ismerős. A művész alapító tagja volt a Dogma 95 nevű avantgárd filmes mozgalomnak, ami a filmkészítés olyan alapvető, hagyományos értékeit tűzte zászlajára, mint a színészi munka, a témaválasztás és a történet. Tier-nek az elmúlt negyven évben több nagyhatású alkotást is köszönhettünk, legyen szó akár egy televíziós minisorozatról vagy kamaratermek sötétjében játszott művészfilmekről, mint például a Táncos a sötétben. Műveinek sorát még sokáig lehetne folytatni, mégis, ami rám kifejezetten nagy hatást gyakorolt az a 2009-es Antikrisztus volt - aki látta a filmet az tudja, milyen elemi ereje van… Ennek köszönhetően kaptam fel a fejem arra a hírre, hogy a dán filmes egy sorozatgyilkossal foglalkozó mozin dolgozik, amit pár napja sikerült is megtekintenem egy premier előtti vetítésen.

Sorozatgyilkosokról filmet készíteni minden esetben merészségre vall. Nem csak azt kell eldöntenie az alkotóknak, hogy milyen személyiségű embert állítanak a történet középpontjába, hanem azt is, hogy tetteibe, személyiségébe és indítékaiba, milyen mélységig engedik betekinteni a nézőket. Egy létezett vagy akár fiktív gyilkos tökéletesen pontos bemutatása ugyanis hatalmas feladat, olyan amilyenbe bármelyik alkotó belebukhat. Ha túl realisztikusan mutatja be a gyilkost és a tetteit elijesztheti a nézők egy részét, ha könnyebb hangvételben prezentál fennáll annak a veszélye, hogy komolytalanná válik a film… Meg kell találni egy olyan egyensúlyt, ami csak keveseknek szokott tökéletesen sikerülni. Tier ebben vizsgázik jelesre, úgy, hogy a gyilkos motivációiról csak finom utalásokat kapunk, személyiségének mélységeibe nem látunk teljesen bele, tetteit viszont nyers brutalitásukban szemlélhetjük meg a vásznon.

A ’70-es évek Amerikájában járunk, ahol Jack (Matt Dillon – Facérok /1992/, Wayward Pines /2015/)a kényszerbeteg mérnök visszaemlékezéseibe nyerhetünk bepillantást. Életét egy furcsa idegennek, Verge-nek (Bruno Ganz – A bukás – Hitler utolsó napjai /2004/, Ismeretlen férfi /2011/) egy beszélgetés során meséli el. Jack épp a saját házát építi és emellett brutális sorozatgyilkos is, akinek több mint hatvan áldozat vére tapad a kezéhez. Mindkét „munkáját” igyekszik maximálisan teljesíteni, de házának építésében többször is elbukik, hogy újra kezdje azt az alapoktól. Végül titokzatos kísérőjétől hasznos tanácsot kap, hogy befejezhesse fő művét…

Ez a film egy MŰVÉSZFILM, így csupa nagybetűvel. Aki látott már Tier filmet az tudja, mire számíthat, bár egy-két explicit kép felkavarhatja az érzékenyebb nézők lelkivilágát. Minden művészi jellegzetességet magánhordoz az alkotás, a képi megvalósítástól kezdve, a fényképezésen át az operatőri munkáig, minden erre erősít rá, csakúgy, mint a színészi játék is. Matt Dillon-t pedig minden elismerés megilleti, azt, amit a film 155 perces játékidejében művel, arra nincsenek igazán szavak, leginkább talán az elvetemülten, brutálisan zseniális jelzőkkel lehetne jellemezni. Ezt tényleg látni kell.

Az alkotás a kezdetekben sokkal inkább emlékeztet egy groteszk, éjfekete komédiára mintsem egy thriller/horror vonalra pozícionálható alkotásra. A humor fő forrását Jack kényszerbetegsége – tisztaságmánia – szolgáltatja. Sokan nevettek ezeken a momentumokon a film első harmadában. Sajnos annak, aki már foglya volt hasonló kényszeres viselkedésmintáknak vagy ismert olyan embert, aki küzdött azokkal, annak ezek a momentumok kevésbé lesznek viccesek, ennek ellenére Jack kezdeti szerencsétlenkedései még így is mosolyt tudnak csalni az arcokra. A kezdeti fesztelenebb hangvételt azonban felváltja a brutalitás és az őrület, hogy biztosítókötél nélkül ugorjunk tandemet Jackkel a pokol kútjának legmélyére. A brutalitás pedig itt valóban szó szerint értendő. Van itt fojtogatás, agyonverés, kettős gyermekgyilkosság, állatkínzás, csonkítás… Tier nem viccelte el a filmet. Találkozhatunk a film során több történelmi és irodalmi utalással is, valamint néhány sorozatgyilkos jellegzetességét is felfedezhetjük az alkotásban, mint Ted Bundy vagy Ed Gein.

Ajánlom-e a filmet? Mindenképp. Ez egy művészfilm és egy sorozatgyilkos thriller/horror. Mindkét kategóriában tökéletesen teljesít, de! csak az nézze meg a filmet, aki felkészült arra, amit egy gyilkossal folytatott beszélgetés során is átélhet. Nincs menekvés. A néző Jack perspektívájával tud csak azonosulni, nincs más kapaszkodó. Érzelemmentesen halljuk a szörnyűségeket, hogy az őrület elhatalmasodásával szemtanúi is legyünk egy beteg elme tombolásának. Finoman ránt magával, hogy Jack-hez hasonlóan, mi is művészi munkaként tekintsünk kegyetlenkedéseire. Megterhelő érzés. Főleg azokban a bizonyos pillanatokban, amikor lehervad az arcunkról a mosoly és kényelmetlenül kezdünk fészkelődni a székben, mikor ráébredünk, hogy mi is belenéztünk a fegyver távcsövébe és örömmel húztuk meg a ravaszt… Többszöri megtekintésre ajánlott remekmű, sorozatgyilkos témában pedig kötelező darab.

„Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,

én rajtam át oda, hol nincs vigasság,

rajtam a kárhozott nép városába.

Nagy Alkotóm vezette az igazság;

Isten Hatalma emelt égi kénnyel,

az ős Szeretet és a fő Okosság.

Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel,

csupán örökkel; s én örökkön állok.

Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”

(Dante Alighieri, Isteni színjáték)

9/10

IMDb | mafab