Kovács Gábor könyvében 13 novellát, 13 sorsot olvashatunk el, amik egytől-egyig elkalauzolnak bennünket egy másik, eddig ismeretlen Budapest világába. Az írásokban egy a közös: a hely, ahol játszódnak. Ezt leszámítva azonban 13 különálló történetet olvashatunk el, amikre mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy vidámak lennének.

A fülszöveg szerint misztikus-noir műfajban alkotta meg az író a történeteit és ez abszolút lefedi az olvasottakat. Ez a novelláskötet nagyon szomorú, nagyon sötét, depresszív hangulatú borús-ködös írásokat tartalmaz, amit teljesen áthat a melankólia. Sorozatgyilkos, boszorkány, gyilkosság, öngyilkosság, szerelem, vágy, vér, megkísértés, szorongás. Van itt minden, ami érdekli a creepy műfaj kedvelőit. Méghozzá nagyon jól megírva kapjuk meg mindezt.

A nyelvezet nem nyakatekert, nem modoros, nem mesterkélt. Jól és könnyen olvasható, de nem bugyuta. Mostanában volt szerencsém nem egy kortárs műhöz, aminek olyan egyszerű volt a nyelvezete, mintha egy általános iskolás gyerek írta volna. Borzasztóan irritáló, ha adott egy alapvetően jó történet, amit rettenetes modorban írtak meg. Szerencsére jelen könyv esetében ez nem igaz, sőt kifejezetten jól megírt történeteket kapunk. Nincsen semmi túlmagyarázva, nincsenek felesleges jelzők, cifra körmondatok, mégis látunk magunk előtt mindent.

A nyelvezet mellett a másik nagy erénye a kötetnek, hogy minden novella beszippantja az olvasót. Mind a 13 történet érdekes, sejtelmes, baljós és mindegyiknek olyan szereplői vannak, akik egyből felkeltik az érdeklődést. Érdekelnek minket ezek az emberek, tudni akarjuk, mi történt vagy történik velük. Persze nem fog mindenki minden történetre ráharapni, de olyan érzést sem kelt az olvasóban még a kevésbé érdekes írás sem, hogy szeretne előrelapozni, hogy mikor lesz már ennek a sztorinak vége. Sőt, nekem sok esetben inkább az volt a bajom, hogy még többet akartam volna olvasni erről vagy arról a szereplőről. Ez nem azt jelenti, hogy nem voltak kidolgozva a történetek, mert ki voltak, csak éppen annyira érdekes volt a novella, hogy még többet akartam volna olvasni.

Igen, kliséket használva haladunk előre és egy-két dolgot lehet is tudni a szakavatott olvasónak, DE és ez egy nagyon nagy DE olyan ügyesen építette fel Kovács Gábor a történeteit, hogy a klisék nem válnak irritálóvá vagy unalmassá. Egy dolog volt csupán, ami egy kissé zavart, hogy egy szereplővel se tudtam azonosulni. Annyira kirekesztett, elveszett lelkekről szólnak az írások, hogy inkább mint külső szemlélő voltam jelen a történetben, nem váltam a részévé. Olyan érzés volt, mintha egy ablakon keresztül figyelném ezeket a karaktereket, de mindig köztünk lenne az üveg és sose lehetne kinyitni az ablakot, hogy közelebb kerülhessek. Nyilván ennek is megvan a maga magyarázata, hiszen most egy ismerős világ más szemszögből való bemutatása a cél, ami által ismertelenné válik mindez a számunkra, de jó lett volna néha jobban elmerülni a karakterekben. Azon kívül, hogy nagyon szerettem volna megölelni őket és elmondani, hogy nem olyan reménytelen az élet, más érzelmet nagyon nem váltottak ki belőlem.

Összességében azt mondom, már régen olvastam ilyen jól megírt novelláskötetet, amiben tényleg minden írás érdekelt. Nem egy a filmvásznon is bemutatkozhatna és még többet olvasnék hosszabb formában is. A Mérgező, A vasseprűs, a Nihil szerenád, a Novemberben és az Ég veled Astoria különösen közel kerültek a szívemhez, ezeket többször is elolvastam. Ez a kötet nagyon emberi, nagyon realisztikus, nagyon sötét, de nem azért mert misztikus, vagy mert van benne vér, gyilkosság és a többi. Nem, a látásmód miatt válik olyanná, hogy az olvasó szinte fázik, miközben olvassa. Én szerettem dideregni az egyszer biztos. Várom a szerző következő munkáját.

Pontszámom: 8/10.

moly.hu