„Az űrben senki sem hallja a sikolyod.” Egy mondat, olyan mondat, ami egy ikonikus filmhez és annak poszteréhez köthető. A film az 1979-ben készült Alien, amit kis hazánkban - nagyon elmésen - A nyolcadik utas: a Halál-nak kereszteltek át, ami véleményem szerint borzalmas, de ebben az esetben abszolút megbocsájtható. Generációk számára vált ez a cím a rettegés és a zsigeri sci-fi horror szinonimájává. Joggal. Ez a film ugyanis képtelen megöregedni. Kolosszusként tornyosul a mai hasonló témájú, CGI tengerbe fulladó próbálkozások fölé, hogy azok a szervezete által generált sav martalékaivá váljanak… Ez az alkotás egy igazi gyöngyszem, olyan csoda, ami csak nagyon-nagyon ritkán adatik meg a világnak. Ha a legjobb horror filmes listákról beszélünk szinte biztos, hogy ez a film az első 10-ben, de még inkább a top 5-ben fog szerepelni. Miért? Tehetnénk fel a kérdést, de nem tesszük, hiszen tudjuk jól, mi a válasz. Akik ’79 nyarán beültek a vetítésre, olyan sokkoló képeket láthattak, amiket előttük még senki sem. Láthatták, hogy születik meg az a lény, ami hozzájuk hasonlóan gyermekeiket és unokáikat is évtizedeken át kísérti majd. A tökéletes organizmus, a Xenomorph. Azonban nem csak ez a lény kellett a sikerhez, kellett az USCSS Nostromo, kellett a kevés számú, bár színes személyiségű legénység, kellett Ash, a Hyperdyne Systems 120-A/2-es android és kellett hozzá az a Ripley, akinél keményebb nőt nemhogy a Föld, de még az Univerzum se nagyon látott…

2122-ben az USCSS Nostromo kereskedelmi csillaghajó, fedélzetén nyolcfős legénységével ismeretlen jeleket észlel az LV-426-os bolygó közelében. A mesterséges intelligencia a protokollnak megfelelően felébreszti a személyzet tagjait a hibernációból. A jel kivizsgálására leszállnak a bolygóra, ahol egy ismeretlen életforma hajóján tojásszerű képződményeket találnak. Kane (John Hurt – Az elefántember /1980/, 1984 /1984/) kapcsolatba is kerül az egyik ilyen tojással, amiből egy parazita kel ki majd rátapad a férfi arcára. Dallas kapitány (Tom Skerritt – M.A.S.H. /1970/, Top Gun /1986/) parancsára – és az egészségügyi tiszt, Ash (Ian Holm – Az ötödik elem /1997/, A fegyvernepper /2005/) hathatós segítségével – a sérülttel visszajutnak a hajóra, ahol további vizsgálatoknak vetik alá az ismeretlen lényt, az azonban rövidesen elpusztul, Kane pedig magához tér a – feltehetőleg a parazita okozta – kómából. A férfi szervezetében azonban már egy másik lény is ideiglenes otthonra talált és csak arra vár, hogy kirágja magát, csonton, húson majd bőrön át, hogy kifejlődve, prédára éhes vadállatként egymás után végezzen a legénység tagjaival…

A színészek, a hangok, az effektek, a hangulat, a történet. Minden tökéletes és Ridley Scott rendezéséről is ódákat lehetne zengeni. Természetesen meg kell említenem a főhősnőt, Ellen Ripley-t alakító Sigourney Weaver-t, aki milliók szemében vált eggyé a karakterrel. Nagyon hiteles az alakítása. A néző is fut vele a hajó folyosóin, rettegve fordít hátat a szörnyetegnek és küzd a végsőkig, még akkor is, ha az esélyei erősen a nulla felé konvergálnak. Zseniálisan alakít, ahogy tette ezt a későbbi részekben is, igazi mozi élménnyel ajándékozva meg a rajongókat.

A VHS aranykorában, még gyerekként láttam először a filmet, hangalámondással, ahogy annak lennie kellett. Sokkoló élmény volt, gyermeki lelkemet is belülről szaggatta szét a lény, hogy a megmaradt darabjait belső állkapcsának harapásával tépje ki a helyéről. Igazi, hamisítatlan rettegés töltött el. Olyan elemi félelem, amit csak gyermekként tudunk igazán megérteni. Most, immár felnőttként a hatás már nem ilyen ősi, de még mindig kellemesen nyomasztó. Pár nappal ezelőtt néztem újra a filmet és még mindig hatásos. Tapintható a végtelen űr sötétsége és metsző hidege, a Nostromo tereinek klausztrofóbiája, az Idegen által a legénységben keltett végtelen rettegés és kétségbeesés.

Az ember apró részecske, egy olyan univerzum lakója, aminek méreteivel nincs és nem is lehet teljesen tisztában, maradéktalan befogadása meghaladja elméjének képességeit. Ez az univerzum azonban más fajoknak is otthont adhat, olyan lényeknek, akik számára az ember nem több mint táplálék. Friss, gőzölgő hús egy tányér közepén. Emberkét, jelentéktelenségünk tudatában – vagy talán pont azért – mégis képesek vagyunk felvenni a kesztyűt és a harcot választani, esélyek és akár remény nélkül is, olyan szörnyeteg ellen is, mint a Xenomorph. Ez tesz minket azzá, akik vagyunk, és ezt erősíti meg bennünk Weaver karaktere – akit 2003-ban az amerikai mozitörténet nyolcadik legnagyobb hősének is megválasztottak. Köszönjük, Ripley!

„Utolsó jelentés a Nostromo kereskedelmi csillaghajóról. A harmadik tiszt jelenti. A legénység többi tagja - Kane, Lambert, Parker, Brett, Ash és Dallas kapitány – meghalt. A hajó és rakománya megsemmisült. Körülbelül hat hét múlva elérem a határt. Kis szerencsével a hálózat rám talál. Itt Ripley, a Nostromo utolsó túlélője. Vége.” – Ellen Ripley

10/10

IMDb | mafab