Első nagyjátékfilmjét, az Örökséget követően Ari Aster idén nyáron újabb nyomasztásra készül. Mielőtt azonban befutna a nálunk (!) forgatott Midsommar, úgy véltük, érdemes lenne megvizsgálni, hogy milyen témák, motívumok, stílusjegyek mozgatják Aster mozgóképeit. A vizsgálódás tárgya alapvetően az Örökség előtt készített rövidfilmjei, de természetesen a Toni Colette főszereplésével készült produkcióról sem feledkeztünk meg.

Aster első mozgóképe egyetemi vizsgafilmje, a The Strange Thing About The Johnsons volt. Bár a rövidfilm nem horror, nagyon kényelmetlen érzéseket kelt az emberben, teljesítményét jó pár zsánermű megirigyelhetné. Méltó párdarabja az Örökségnek: itt is egy diszfunkcionális család életébe nyerünk betekintést, akik olyan durva titkot rejtegetnek, hogy én le sem írom, miről van szó (inkább nézzétek meg a filmet, megéri). Legyen elég annyi, hogy talán ez a legkeményebb sztori, amit valaha láttam a családon belüli erőszakról és a szexuális bántalmazásról, ugyanakkor a film a fekete humort sem mellőzi. Aster nagy teret enged színészeinek, akik kivétel nélkül meghálálják a bizalmat: hihetetlen pillanatok szereznek a lopott pillantásaikkal, apró rezdüléseikkel, de a heves megnyilvánulásaikkal is. Aster az Örökséghez hasonló, erőszakkitörések által kísért, kegyetlen, érzelmileg elképesztően intenzív finálét kanyarít filmje végére, ami – frappáns módon – a családi tűzhelynél végződik, ám az események után már nincs család, ami leülhetne eme tűzhely elé.

Aster második produkciója a TDF Really Works, ami igazából csak egy egyszerű ökörködés, egy humoros szkeccs egy péniszpumpára hasonlító masinával a főszerepben, de egyetlen dolgot mégis fontos leszűrni belőle: Aster nagyon érzi, hogyan kell egy elszállt ötletet viccesen és kreatívan tálalni.

A Beau első blikkre visszatérés a komolyabb terepre, ám hamar kiderül, hogy téves a megállapítás. Egy féri (Billy Mayo, az apa a The Strange Thing About The Johnsonsból) rokonához indul látogatóba, ám ellopják a lakáskulcsát, így kénytelen visszatérni otthonába…és várni, hogy a tettes felbukkanjon. Bár Aster feszültséget kölcsönöz a szituációnak, a Beau-ban inkább a váratlan csavarokon és a humoron van a hangsúly: tele van szórakoztató pillanatokkal a direktor cameo-jától kezdve a különféle csapdákon át egészen egy hirtelen bekövetkező rablási kísérletig. A kisfilm végén pedig – az életmű során először – finoman, éppen csak egy pillanatra megjelenik a természetfeletti, vagyis annak lehetősége: lehet, hogy a kulcs eltűnése egy kleptomániás, nem evilági lénynek köszönhető?

Aster következő rövidfilmjében, A Munchausenben újra kedvenc témája, a belülről széteső családok felé fordul. Egy fiú az egyetem miatt kollégiumba megy, anyja (Bonnie Bedelia, Holly McClane a Die Hardból) pedig sajnálja, hogy elhagyja a szülői házat. Aster csele az, hogy ebben a felütésben semmi abnormális nincsen, hiszen mindannyian féltjük a szeretteinket, és hiányoznak nekünk, ha nincsenek velünk. Ám túl lehet tolni a biciklit, és itt is ez történik: a rövidfilm horrorisztikus fordulatot vesz, mikor az anyuka megmérgezi gyermekét annak érdekében, hogy még pár napig maradásra bírja. A tragédia pedig nem marad el. A némafilmes megoldásokkal és bitang erős alakításokkal rendelkező Munchausen egy szomorú film, ami arról szól, hogy ha nem hagyod lélegezni a szerettedet, akkor az megfullad. Ugyanakkor az egymásba folyó, zseniális vágási technikával rendelkező jelenetei (amelyek az Örökségben is visszaköszönnek) széppé is teszik.

A Basicallyben egy feltörekvő színésznő dumál életéről, kínjairól, és persze a családjáról, ami – ki nem találnátok – problémás. Ebben a szösszenetben jelenik meg egy nagyon érdekes képi megoldás, amit aztán Aster az Örökségben is elővesz: a kép hátterébe helyezett fenyegetésről van szó. Miközben a főszereplő csaj beszél a házban, látjuk, hogy egy fickó bekopogtat hozzá, amivel jól megijeszti. Valljuk be, ez a nézőnek többletinformációt adó eljárás jóval kifinomultabb és ijesztőbb, mint a kortárs démonos produkciók arcunkba robbanó jump scare-jei.

A család után az egyén diszfunkcionalitása kerül terítékre a The Turtle’s Headben, ami egy szexista felhangokkal tűzdelt kriminek indul, ám nagyon hamar testhorror válik belőle. Aster most sem nélkülözi a fekete humort, így aztán a film nemcsak ijesztő, hanem bizarrul vicces élmény is.

A család és az egyén szétbomlasztása után Aster a C’est La Vie című, eddigi utolsó rövidfilmjében a társadalom felé fordul. Egy csöves járja Los Angeles utcáit, és miközben arról mesél, milyen szörnyű és érzéketlen a világ, ő maga is szörnyű tettekre vetemedik. Aster nagy társadalmi érzékenyről tesz tanúbizonyságot, miközben a sorok között már ott ólálkodik az Örökség rémképe: a fickó mesél a gyermekkoráról, amiben szerepet kapott egy tűz és egy lombház is…

Aster tehát a diszfunkcionálist, az abnormálist vizsgálja, legyen szó az egyénről, a családról vagy az egész társadalomról. A kedvencei a családi történetek, hiszen tudja, hogy nincs annál rémisztőbb, mint amikor a saját rokonaid fordulnak ellened. Bár a direktor azt nyilatkozta, hogy a Midsommar után felhagy a horrorral, nem lennénk meglepve, ha még visszatérne egy családi terrorra (vagy egy kemény testhorrorra). És jó is lenne, ha alkotna még kedvenc műfajunkban, hiszen páratlan módon képes az ember nyugalmát megzavarni. Szeretne egy vígjátékot is készíteni, ami eddigi munkásságát látva egyáltalán nem meglepő, de a C’est La Vie nyomán talán egy társadalmi egyenlőtlenségekkel foglalkozó drámát is láthatunk majd tőle. Mindenesetre kíváncsian várjuk, mihez kezd a jövőben napjaink egyik legtehetségesebb filmese.