A horror műfajának egyik meghatározó alapkövét kétségkívül a kísértethistóriák alkotják. Legyen szó akár a televízióból előmászó lány alakjáról, akár egy kisfiú segítségét kérő nyughatatlan lelkek visszatéréséről vagy egy múlni nem akaró szerelem baljós jelenlétéről. Mind-mind a szellemjárás egyedi értelmezései, modern adaptációi egy olyan témának, ami már az idők kezdetétől árnyékként kíséri az emberiséget. A halál utáni élet lehetősége – ha olykor nem várt formákban is – megnyugtat minket. Megszabadít minket attól a tudattól, hogy a halál végleges, és ha egyszer kialszik a fény, nem marad más csak a végtelen sötétség. Tudatunk halhatatlannak vélt lelkünkkel rothad el és válik a hajthatatlan férgek táplálékává, hogy aztán eggyé váljon a természettel és végül csupán sírköveink őrizzék emlékünket – kényelmetlenül rövidebb ideig, mint azt szeretnénk…

A szellem, a jelenés, az árny legyen bármilyen szörnyű és ijesztő jelenlétével üzen nekünk, azt üzeni a halálunk nem végleges, átmeneti állapot csupán, amit bármennyire is igyekszünk soha nem fogunk tudni elkerülni. A szellemidézés, a Ouija-tábla, sőt a jóslás bizonyos formái is ezt a célt szolgálták, legyen szó akár a sötét középkor elképzeléseiről vagy a modernnek vélt világunk okkultistáiról. Ugyanarra a kérdésre keressük ma is a választ, mint tettük ezt sok-sok évszázaddal ezelőtt. Keresésünknek pedig mindig nyomai maradnak, történeteinkben, hitünkben, mindennapi meggyőződéseinkben éppúgy, mint alkotásainkban is.

A szellemek nem csak a sárguló krónikák lapjait jelölték meg éteri kezeikkel, hanem az emberiség kollektív hitvilágát is és ez a jel ég bele napjaink celluloid szalagjaiba is. Ezért tartom nehéznek, ha ebben a témában készítenek filmet, hiszen szinte minden történetet elmeséltek már. Minden embernek van egy elképzelés és nagy valószínűséggel élete során már mindenki találkozott hasonló elbeszélésekkel, álmokban visszatérő halott rokonokról, szellemeket látó háziállatokról vagy éppen kisgyermekekről, akik olyan dolgokról mesélnek, ami a felnőttek érzékein túlmutat. Sokkoló és mégis gondolatébresztő élménybeszámolók ezek, amik akkor válnak igazán realitássá, ha mi magunk vagy közeli ismerőseink, hozzátartozóink tapasztalnak hasonlót. Ezért nehéz maradandót, valódi zsigeri élményt nyújtani az arra éhes horror rajongóknak. Ezt a feladatot vállalta fel a 2018. októberében debütált The Haunting of Hill House és azt kell mondjam, vállalásait teljesítette is.

1992 nyarán Hugh Crain (Henry Thomas/Timothy Hutton) és felesége, Olivia (Carla Gugino) öt gyermekükkel – név szerint: Eleanor, Luke, Shirley, Steven, Theodora – ideiglenesen költöznek be a Hill Ház ódon falai közé. A szülők célja az, hogy felújítják a hatalmas házat, majd jelentős haszonnal továbbadják azt. A ház azonban ősöreg, tele emlékekkel és szinte saját személyisége és akarata van, ami veszélyt jelenthet a benne élők életére, ép elméjére és talán a lelkükre is…

A történteket két idősíkon követhetjük végig, egyrészt ’92 nyarát élhetjük át a szereplőkkel egészen egy végzetes éjszakáig, másrészt a család 26 évvel későbbi utóéletét kísérhetjük figyelemmel. Bukásaikat, kudarcaikat éppúgy, mint örömük és boldogságuk múló pillanatait. A legfontosabb kapcsolat múlt és jelen között azonban kétségkívül maga a ház. Nagy tereivel, folyosóival, lépcsőivel, szobáival és örökké mozdulatlan szobraival. A ház, ami évtizedek múltán is vágyódik utánuk. A ház, ami hívja őket. A ház, ami rég látott családja visszatérte után többé nem ereszti el, azt, ami hozzá tartozik és, ami mindig is hozzá tartozott…

A sorozat megvalósítása tökéletes. A salem-i születésű Mike Flanagan alkotása nem hibázik. Nem áldozza fel a drámát az olcsó ijesztgetések és a klisék vérből szilárddá alvadt túlvilági oltárán. A múlt történései éppoly ijesztőek, mint a jelen mindennapos problémái és fájdalmas tapasztalásai. A harmadik epizód – Touch – mellékszála, a képzelt vagy valós „Mr. Smiley” köré épülő szekvencia pedig garantáltan akkor is a nézővel marad, ha nagyon nem akarja, hogy így legyen. Zavartan és kényelmetlenül tűrjük azt, hogy a felismerés ezredmilliméterenként, kérlelhetetlenül rágja át magát az elménken. Ez itt a valóság, rengeteg „Mr. Smiley” létezik, csak nem figyelünk oda, elfordulunk. Nem akarjuk látni a rémet, mert nem létezhet… Pedig létezése tőlünk független és tétlenségünkből nyeri valódi erejét…

A rendezés, a forgatókönyv és a fényképezés is csillagos ötös, a színészek is nagyon jók szerepeikben mégis szeretném kiemelni néhányukat. Számomra a sorozat egyik legjobban megírt karaktere Theodora „Theo” Crain. A paranormális képességekkel megáldott vagy megátkozott lányt, majd később felnőtt nőt alakító Mckenna Grace és Kate Siegel zseniális munkát végzett a szerep megformálásakor, minden képernyőn töltött pillanatukban túlmutatnak a hitelesség határain. A másik remek karakter pedig Luke. A fiú gyermekkori traumái és azok hatása a későbbi életére fájdalmasan precízen kerülnek bemutatásra, ebben pedig óriási szerepe van az őt alakító Julian Hilliard-nak és Oliver Jackson-Cohen-nek. Mindketten nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a sorozat nem csak, mint horror, hanem mint dráma is megállja a helyét.

A sorozat alapjául Shirley Jackson 1959-ben megjelent azonos című regénye szolgált, amit Stephen King is a XX. század egyik legnagyszerűbb horror regényének tart, valamint a The Wall Street Journal is a valaha írt legjobb kísértetházas történeteként tart számon. A könyvből két filmes adaptációt is készítettek, The Haunting címmel, az egyiket 1963 -ban, a másikat pedig 1999 – ben. A sorozat alkotói bátran nyúltak az alapanyaghoz és jelentősen módosították azt, a történet a regényhez képest így jelentősen átalakult. Előnyére. Így válhatott a széria nemcsak az egyik legjobb kísértetházas horrorrá, hanem az utóbbi évek egyik legjobb sorozatává is.

A könyv kétségek között hagyta olvasóit, a sorozat is – ugyan más aspektusból –, de ugyanezt teszi. A ház önálló lény, időtlen entitás, olyan hatalommal, amit az emberi elme felfogni is képtelen. Ereje azonban nem kétpólusú. Nem jó vagy rossz. Nem isteni vagy ördögi. Gonosszá a benne élők tehetik. Lehet pokol, de éppúgy lehet mennyország is. Az örök nyugalom szigete, ami kitépett egy darabot az örökkévalóság húsából. Végtelen létező, ami felajánlja kegyeit. A döntés a miénk, embereké. Döntésünk azonban végleges és mindenképp nagy árat kell fizetnünk érte… Vajon mit választanánk?

„Vannak dolgok, melyeket csak egy bizonyos korban érez magáénak az ember. Ezek között van az a bizonyos kapcsolat a házzal és mindavval, amit az tartalmaz vagy körülötte van. (...) Hirtelen megérted, hogy a Ház és a Kert már nemcsak egy ház vagy egy kert, ahol véletlenül, kényelemből vagy a szépség kedvéért élsz, hanem az a bizonyos Te házad és kerted, hozzád tartoznak, mint ahogy a kagylóhoz tartozik az a puhatestű is, mely benne él. A saját váladékaiddal alakítottad ki ezt a kagylót, röviden benne van a te történeted. Teljesen körülvesz ez a csigaház, s talán még a halál sem tudja őt megszabadítani tőled, és mindazoktól az örömöktől és fájdalmaktól, mit belsejében éltél át.” - Susanna Tamaro

10/10

IMDb | mafab