A régi idők filmalkotásaival kapcsolatban mindig van bennünk egyfajta édeskés nosztalgia. Eszünkbe jut egy emlék, egy érzés vagy akár egy illat, ami az adott alkotáshoz köthető. Mikor a filmre gondolunk, nem csak annak jeleneti köszönnek vissza a múlt egyre sűrűsödő ködén át, hanem egy kicsit talán egykori önmagunkat is viszont láthatjuk. A gyerekként látott alkotások ezért is hordoznak jelentős többletet minden filmrajongó számára. Bizonyos esetekben az adott filmmel kapcsolatos rajongás az említett nosztalgiafaktortól függetlenül is teljesen érthetővé válik, hiszen olyan méltán kultikussá vált darabokkal kapcsolatos, mint a ’84-es Terminátor vagy a ’79-ben bemutatott Alien. Ezek a filmek az adott nézőtől függetlenül, annak érzéseitől és benyomásaitól elszakadva is képesek működni. Hatásuk, jelentőségük minden kétséget kizáróan örökérvényű. Ez az optimális forgatókönyv. A fim önmagában is stabil értéket képvisel, majd a későbbiekben a nézők érzéseivel kiegészülve válik többé, egy megismételhetetlen, zseniális alkotássá. A másik út kevésbé szerencsés. Az adott mozi értékes ugyan, de érdemei az idő múlásával lassan fakulni kezdenek, majd az évtizedek hegyes agyarai egyre nagyobb cafatokat tépnek ki annak erősen bomlásnak indult testéből. Végül pedig nem marad más, csak az emlék. Egy esős délután emléke, amit a videomagnó előtt töltöttünk. Egy érzés, a félelem érzése, amit akkor, gyerekként a látottak hatására éreztünk. Nosztalgia. Az a nosztalgia, aminek köszönhetően a film úgy él emlékeinkben, mint egy tökéletesen megalkotott, hátborzongató horror. A valóság azonban az, hogy ennek a képletnek a legfontosabb eleme nem maga az alkotás, hanem a néző emléke, e nélkül pedig az egyenlet végeredménye el fog maradni a várttól, és szembesülnünk kell azzal, hogy bizonyos élményeket, csak ott és csak akkor tudunk átélni, később már nem lesz rá lehetőségünk. Utólag csak tapasztalni tudjuk annak fakó lenyomatát, az érzéseinket pedig mély keserűség járja majd át…

Új faj van születőben, melynek pionírja már köztünk járnak. Ezek a scanner-ek, agyfürkészők, olyan emberek, akiknek genetikai állománya hordozza a telepátia és egyfajta telekinézis képességét. A kormányzat – akinek létrejöttükben is van szerepe – hol potenciális fegyverként, hol pedig megsemmisítendő fenyegetésként tekint az egyedekre, akik „földalatti mozgalmakba” tömörülve próbálnak túlélni. Azonban nem mindannyian osztoznak abban az elképzelésben, hogy a rejtőzködés az egyetlen út. Így gondolja ezt Darryl Revok (Michael Ironside – Csillagközi invázió /1997/) is, aki már többször is használta képességeit, ezzel emberek halálát okozva. Revok-ot muszáj megállítani, ezért Dr. Paul Ruth (Patrick McGoohan – A rettenthetetlen /1995/) egy hasonlóan erős agyfürkészőt kezd kiképezni a veszélyes feladatra. Ez Cameron Vale (Stephen Lack – Két test egy lélek /1988/), aki sem a múltjával, sem pedig az általa birtokolt erőkkel nincs tisztában…

A filmet a kanadai rendező, David Cronenberg jegyzi, akinek munkásságát nagyon kedvelem, hiszen a testhorror atyja olyan filmekkel ajándékozta már meg a közönséget, mint az 1999-es eXistenZ – Az élet játék vagy a ’86-os A légy, amelyben Sethaniel "Seth" Brundle húsbavágóan borzalmas átalakulásának történetét követhettük figyelemmel. Ezek a filmek egységes és kerek egészet alkotva mutatják meg a rendezőben lévő, szinte végtelen potenciált, amire ez az film véleményem szerint nem képes. A történet egy idő után ellaposodik és unalomba fullad, a színészek pedig csak a kötelező szintet hozzák a játékidő valamivel több, mint 100 percében. A rendezés sem tűnt igazán összeszedettnek, annak ellenére sem, hogy rengeteg lehetőség volt a filmben, a kormány kísérleteitől kezdve, a kisebb csoportok tagjaikra gyakorolt hatásának fontosságán át egészen a jövő és a jövő generációi által jelentett baljós fenyegetés bemutatásáig. Ezek megmaradnak olcsó kelléknek, olyan tárgynak, amik a díszletet színesítik ugyan, mégsem tudnak eljutni a nézőkig, mivel színük elmosódott, alakjuk fókuszálatlan. Akkoriban a film sikert aratott és meghozta a rendezőnek az elismerést, így leforgathatta a ’82-es Videodrome-ot. Erős kétségeim vannak afelől, hogy ez a bravúr napjainkban sikerülhetne újra…

A Scanners az a film, amit ha nem az elmúlt héten, hanem a ’80-as vagy a ’90-es években nézek meg, biztosan jobbra értékeltem volna. Néhány meghatározó képkockán és számos kiaknázatlan lehetőségen kívül azonban mást sajnos nem képes felmutatni. A film akkoriban tudott működni és akkor hathatott igazán, erre ma nem képes. A film záró jelenetéhez hasonlóan fogalmazva, azalatt a bizonyos kabát alatt egy testet találunk, egy olyan testet, aminek húsát makulátlan bőr védte a külső behatásoktól, mára azonban már több helyen is felrepedt, a repedések egészen a csontokig hatolnak, vöröslő torkukból pedig gennyes váladék csöpög folyamatosan a padlóra. A lény, amit egykor talán ismertük már csak egy vergődő szövetkupac a barna textil alatt, amit lehet, hogy egykoron szívesen öleltünk magunkhoz, ma azonban már rápillantani sem tudunk őszinte szánalommal. Azt javaslom ne is tegyük, hagyjuk meg emlékezetünkben úgy, ahogy akkor létezett. Ha pedig nincsenek ilyen emlékeink, akkor ne próbáljuk meg pótolni azok hiányát, mert nincs rá lehetőségünk. Elkéstünk…

5/10

IMDb | mafab