Az elmúlás és a halál gondolata ősidők óta foglalkoztatja az embereket. Olyan misztérium ez, melyet valójában sem megérteni, sem pedig elkerülni nem tudunk – még akkor sem, ha fiatalabb éveinkben hajlamosak vagyunk elhinni ennek az ellenkezőjét. A Halál mindenkit elragad. Csak a mikéntje és az időpontja kérdéses. Tudjuk ezt és az élet is emlékeztet minket rá. Szeretteink és barátaink idővel eltávoznak, sírköveik mementója pedig itt marad és csendesen suttogja nekünk, egyszer a mi időnk is eljön. Ez az üzenet azonban csak ritkán jut el hozzánk, az emlékezés pillanataiban. Nem élhetünk úgy, hogy számolunk a halállal, hogy gondolatainkat és érzéseinket betakarja a halál sötétsége. Igyekszünk az életért létezni, azt ünnepelni. A halál csak egy – remélhetőleg nagyon távoli – vészjósló alak. A valóság azonban az, hogy közelsége minden percben érezhető és talán csak a sorsnak köszönhetjük azt, ha életünk alkonyán látogat meg minket, hogy átvigyen az ajtón, egy olyan helyre, ahonnan már soha nem térhetünk vissza. Ez a szerencsésebb forgatókönyv. Létezik azonban egy sokkal komorabb, sokkal sötétebb eshetőség. A Halál ebben az esetben közel sem távoli lidérc, hanem a hétköznapok valósága. Árnyékként követi azt, akinek nemsokára letelik az ideje. Jelenléte minden percet átjár és elhozza az elmúlás végső bizonyosságát. Ilyen helyzetben tisztán gondolkodni és cselekedni rendkívül nehéz, a felfoghatatlant kell elfogadni és az elkerülhetetlennel kell bátran szembenézni. Ilyen bátorságról tett tanúbizonyságot az a többszázezer ember is, akik a világ egyik legnagyobb atomkatasztrófájának területén dolgoztak, azzal a céllal, hogy megakadályozzanak egy sokkal nagyobb tragédiát. Ez volt a dolgok, amit olykor önként, olykor pedig külső nyomás hatására, de elvégeztek, milliók életét mentve meg a sugárzás láthatatlan, de mindent átható végzetes csápjaitól. Hallgatniuk kellett hol a párt, hol az emberség, hol pedig a hősiesség szavára. Ez volt a feladatuk, a Halálnak pedig az, hogy némán lépdeljen mellettük, jelenlétét pedig csak a doziméter vészjósló hangjai jelezték, egyre hangosabban…

1986. április 26-án hajnali 1:23-kor robbanások rázzák meg az ukrajnai Vlagyimir Iljics Lenin atomerőművet, a gőzrobbanások hatására a 4-es reaktor először kigyullad majd egy újabb a magban történt robbanás hatására bekövetkezik a nukleáris olvadás. A katasztrófa elhárítására mozgósítást hajtanak végre a környező városokban. A szakemberek szerint a probléma kezelhető, a krízis nem éri el a kritikus mértéket. A Szovjetunióban ugyanis nem fordulhat elő olyan szerencsétlenség, amit a „mindenható” párt ne lenne képes kezelni. Tévednek…

A fenti történetet gyakorlatilag mindenki ismeri, ezért nem is látom értelmét annak, hogy részletesebben kifejtsem a sorozat sztoriját. Egyszerűen nincs rá szükség. Egy bizonyos kor feletti emberek még emlékeznek rá, a fiatalabbak pedig hallottak vagy tanultak róla. A tények egy része így tehát ismert, a sorozat pedig azt mutatja be, amiről nem tudhattunk vagy nem láthattunk. Ezt pedig olyan módon teszi, hogy a nézők szinte részeseivé válnak a küzdelmeknek, a fájdalmaknak és azon események láncolatának, amit a világ egy szóval szokott csak jellemezni: Csernobil. Egy város neve, ami egybeforrt a közelében található atomerőmű katasztrófájával, és ami mindenkiben a láthatatlan, de biztos halál szinonimájává is vált. Ezekre az alapokra építette fel Craig Mazin, amerikai alkotó az HBO új minisorozatát, azt a sorozatot, amit méltán nevezhetünk minden idők egyik legjobb televíziós sorozatának.

A szériát rendezőként, Johan Renck jegyzi, akit a világ legjobb reklám és videóklip rendezőjének is tartanak, de ezeken kívül rendezett több részt a Vikingekben és a Breaking Bad-ben is. Ez a rutin meg is látszik az alkotáson. Minden mozdulatnak, minden pillanatnak, minden arcrezdülésnek súlya van, olyan súlya, amit néha szinte nézni is elviselhetetlen. A búvárok merülése vagy a „biorobotok” tetőn végzett munkájának képeit biztosan senki sem fogja elfelejteni. Máshogy is lehet sorozatot rendezni, de egy biztos, így érdemes. Olyan képi világot és olyan csontig hatoló atmoszférát kapunk, ami úgy árad szét bennünk, mint a radioaktív sugárzás a szervezetben. Mindenhová elér, mindent átjár, hogy nyomában kifakadjanak a pusztulás termékeny virágai, a daganatok, hogy a vérben utazó apró követeik újabb és újabb területeket hódítsanak meg, elhozva a kín és halál világát hordozóikra. Fájdalmas és letaglózó képeket fog látni az, aki belevág a sorozatba, sőt olykor talán néha elviselhetetlennek fogja tartani, azt, amit lát. Ez pedig így van rendjén, ezért készült. Tanulhatunk belőle. A szerzett tudást pedig tovább adhatjuk majd gyermekeinknek és unokáinak, remélve, hogy hasonló hibákat ők majd nem követnek el…

Az operatőri munka és a fényképezés is remek, a sorozat nyomasztó képi világa mellé, pedig olyan hanghatások és zene társul, ami nem csak aláhúzza a látottakat, hanem felnagyítja és kiragadja a jeleneteket a celluloidszalag egymást követő kockái közül. Hildur Guðnadóttir, izlandi zeneszerző munkája során több olyan felvételt is felhasznált, amit egy litván, jelenleg leállított erőműben rögzített. A végeredmény ennek köszönhetően lett nem csak zseniális, de hiteles is. Egy hullámvasút, amelynek hullámvölgyei egyenesen a pokolba tartanak, és melyeknél csak reménykedhetünk, hogy egyszer majd kijutunk abból a végtelen sötétségből, ahová éppen bemerészkedni igyekszünk. A zenének köszönhetően a 4-es reaktor életre kel és válik ipari épületből az alvilág bosszúszomjas istenévé. Jelenléte baljós, vég nélküli és állandó…

A sorozat kirakós játékának egymáshoz tökéletesen illeszkedő darabjai közül azonban a legfontosabb elem mégis a színészi játék, amiben egyszerűen nem lehet hibát találni. A legutolsó statiszta is végtelenül hiteles, olyan hatást előidézve, mintha egy nagyköltségvetésű dráma helyett valójában egy dokumentumfilmet látnánk. A szériát mégis két színész emeli fel azokba a magasságokba, ahol létezni rendeltetett, a Valery Legasov-ot alakító Jared Harris (Lincoln /2012/) és a Boris Shcherbina-t játszó Stellan Skarsgård (Nymphomaniac - A nimfománias /2013/). Személyükben a tudomány és a párt feszül egymásnak, hogy egy tökéletesen végig vezetett karakterív mentén váljanak ellenségekből kollégákká, majd pedig bajtársakká és barátokká. Teszik mindezt úgy, hogy tudják, erőfeszítéseik és küzdelmeik jussa nem lesz más, nem lehet más, mint a szörnyű halál. ZSENIÁLIS. Ha az ő játékuk nem ér Emmy-díjat, akkor nem tudom, hogy mi lehet az, ami igen…

Nem voltam még 6 éves sem, mikor a katasztrófa történt, de emlékszem hírekre, egy-egy suttogva elejtett mondatra és arra, hogy közszájon forgott a baleset, ahogy arra is, hogy szüleim és nagyszüleim bár féltek – mind mindenki más – mégsem tehettek igazán semmit. Központilag mondták meg az emberek véleményét: nincs komoly probléma, a „mindenek felett álló, szent” Szovjetunió kézben tartja a balesetet, felesleges aggódni. Az első híradás ’86. április 28-án jutott el a magyar hallgatósághoz éppúgy, mint a szovjetekhez…

Az eredeti rádiófelvételt törölték. A fenti linken meghallgatható szöveget egy órával később, 22:00 órakor rögzítették újra. A televízió megszakította műsorát és a TV híradóban is bejelentették a katasztrófát – persze mindenféle konkrétumot vagy szakértői véleményt nélkülöztek az adásban…

Természetesesen a hírek az ősellenségnek tekintett Egyesült Államokba is elértek, az időeltolódás miatt ugyan apró csúszással:

Már nem lehetett titkolni az állam, a párt szégyenét. A kezdeti árnyalt utalásokról és akkurátusan megfogalmazott félmondatokról kezdett lehullni a lepel, ahogy egyre több radioaktív szög bújt ki a sugárzástól kivörösödött csernobili bőrzsákból… Eközben hazánkban milliók készültek a munka „varázslatos ünnepére”, május 1-jére…

Dezinformálás, figyelemelterelés, fenyegetés, és ha szükséges akár erőszak. Ez volt az orosz módszer, ami előtt hazánk akkori vezetése is örömmel hajtott fejet. A rendszerváltás után viszont már volt lehetőség arra, hogy őszintébben és nyíltabban mutassák be az akkor történteket, ahogy tette ezt Magyar Televízió egykori külpolitikai magazinműsora, a Panoráma is, négy évvel a katasztrófát követően, 1990-ben.

Számomra a fentieken kívül is van pár olyan aspektusa a sorozatnak, amik a világ egyik legjobb minisorozatává teszik a szériát. A bányászok áldozatos munkájánál személyes húrokat is sikerült megpendítenie a filmnek, hiszen mindkét nagyapámnak ez volt a hivatása. Át tudtam érezni a keserves munkát, a harcot nemcsak az elemekkel, hanem magával az idővel is.

Csakúgy, mint a „biorobotok” haláltáncát a tető tisztításakor. Szinte éreztem a múló idő elviselhetetlen terhét és az egyre biztosabb vég közeledtét, ahogy a másodpercmutató szenvtelenül halad jól ismert útján. A legsokkolóbb azonban a „Halál hídját” és az ott történteket bemutató képek. A város lakói összegyűlnek, hogy megnézzék a lángoló reaktor furcsa fényét, azt a fényt, ami pusztulásuk jelzőfénye is egyben. Lassított jeleneteken láthatjuk őket. Apákat, anyákat, gyermekeket… A Halál lágy szellővel érkezik közéjük, hogy jéghideg kezével egyenként simítsa végig arcukat, rájuk téve ezáltal végzetes jelét, amit soha senki nem tud többé eltávolítani. Megrázó képsorok. A sorozat egyik csúcspontja és mindez a széria kezdetén… A legmeghatározóbb számomra mégis a – véleményem szerinti egyetlen – tényleges főszereplő, maga a 4-es reaktor. Az épület, az entitás, a lény. Egy valódi démon, kézzelfogható megtestesülése az elképzelhetetlen végzetnek. Egy gennyes fekély, egy daganat folyamatosan lüktető gócpontja, ami terjeszkedésre és növekedésre született. Se nem jó, se nem gonosz. Semleges létező, egy fix pont a világunkban, kérdések, kételyek és megbánás nélkül. Egyszerűen brutális, kegyetlen és ennek ellenére mégis lenyűgöző…

Kinek ajánlom a sorozatot? Mindenkinek. Ha csak egy sorozat van ebben az évben, amire tudsz időt szakítani, akkor ez legyen az. Nem lesz kellemes élmény, bizonyos pontokon a fájdalom pedig szinte fizikailag is érezhető lesz, mégis muszáj. A Csernobil minden idők egyik legjobb sorozata, mondanivalója, jelentősége pedig megkérdőjelezhetetlen. Óriási hibát követ el az, aki ennek ellenére mégsem nézi meg, aki nem áll meg egy pillanatra, hogy belegondoljon, a filmben látott jeleneteket valójában az élet írta és ezrek fizettek az életükkel azért, hogy egyáltalán esélyünk legyen végignézni, nem csak ezt, hanem bármi mást, éppúgy, mint azt is, hogy gyermekeink felcseperedjenek…

Az tudatlanság, a szakértelem hiánya és a politika az ember kezei által vágott hatalmas sebet a Föld testébe 1986. április 26-án. A sérülést viszont nem képes teljes mértékben kezelni, a szövetek károsodása végleges. Ezért igyekszik menteni, azt, ami menthető. A gennyedző seb mélyére nyúlik, aminek felületes kezeléseként egyszerű kötést próbál alkalmazni. A kötés azonban időleges csupán. 2016-ban újabb – ezúttal acélból készült – szarkofággal fedték le a 4-es reaktort, az emberi felelőtlenség gyilkos memetóját. 100 évre tervezték és remélhetőleg el is látja majd addig szörnyű feladatát. A kötések idővel azonban átnedvesednek, fonalaik a szövetekhez tapadnak, eltávolításukkor újra felszakítva a fertőzést pulzáló vöröslő mélységet. Remélem lesz majd elég tudásunk és technikánk, hogy a jövőben többé ne fordulhasson elő hasonló katasztrófa, és lesz elég időnk, hogy ennek a szerencsétlenségnek a hatásait megfelelően kezeljük. Nem tudhatjuk mennyi idő áll majd rendelkezésünkre, de egy biztos: a csernobili atomerőmű 4-es blokkjának sokkal több…

10/10

IMDb | mafab