Ari Aster rendező tavaly robbant be a horror egére az Örökség című filmjével. Az igazán egyedi stílusa, hangvétele és mondanivalója miatt hatalmas érdeklődés övezte legújabb, hazánkban forgatott alkotását, a Fehér éjszakákat. Murdock és Gaerity most elárulják nektek, hogy beváltotta-e a filma  hozzá fűzött reményeket.

Murdock: Egy évvel ezelőtt Ari Aster rendező hatalmas port kavart Örökség című horrorfilmjével, ami a nézőket is elég rendesen megosztotta. Vagy szerették, vagy utálták, de az biztos, hogy senki nem volt közömbös iránta, és sokan a horror műfaj egyik új klasszikusát látják benne. Akárhogy is, Aster ezzel a produkciójával már azonnal letette védjegyét a filmes világban, így nem csoda, ha következő munkáját nagy érdeklődés előzte meg. Nálunk már csak azért is, mert új horrorfilmjét szinte teljes egészében kis hazánkban forgatta, és témáját tekintve is előreláthatólag azt a pogány őrületet vitte volna tovább, amit már az Örökségben is megkaptunk, csak ezúttal jóval hangsúlyosabban. Bár az Örökséggel kapcsolatban nekem is voltak fenntartásaim, számomra így is a tavalyi év egyik legjobb horrorja volt, így jómagam is kíváncsisággal vegyes izgalommal néztem Aster új produkciójának elébe.

Dani (Florence Pugh) és Christian (Jack Reynor) sok éve tartó kapcsolata szép lassan kezd eljutni egy olyan pontra, amiből a fiú már nem lát más kiutat, mint a szakítás. Egy váratlan tragédia azonban egyértelműsíti számára, hogy nem ez lenne erre a legjobb alkalom, ezért inkább a lány mellett marad, és próbálja támogatni őt a nehéz időkben. Végül úgy dönt, hogy elhívja Danit arra a nyári tanulmányi útra, amire a barátaival mennének, és Európa több országát is bejárnák a helyi kultuszok és néphagyományok tanulmányozása (és persze a felhőtlen nyaralás) végett. Első állomásuk egyik társuk, Pelle (Vilhelm Blomgren) szülőfaluja Svédországban. A különös, elszigetelt közösség tárt karokkal várja a fiatalokat, és beavatják őket a nyári napforduló alkalmából rendezett tradicionális fesztiváljuk minden mozzanatába. Az ünnepség bizarr rituáléi azonban rövidesen egyre kellemetlenebbé és nyugtalanítóbbá kezdenek válni.

Egy olyan produkció, mint az Örökség után nehéz nem ahhoz hasonlítgatni egy rendező újabb munkáját, és bár valóban van jó néhány hasonlóság, a végeredmény még is teljesen más. Ám az is tagadhatatlan, hogy ha valaki megnézi ezt a két filmet, az már egy konkrét képet kap magában Ari Aster stílusáról és szellemiségéről. Egyértelműen egy olyan egyedi rendezőről van szó az ő esetében, akinek maximálisan megvannak a saját félreismerhetetlen stílusjegyei, amik alapján egyből levágja valaki, hogy az ő filmjét nézi. Ezek az elemek pedig teljesen átjárják a Fehér éjszakákat is. Az Örökség egyik legnagyobb erénye a végtelenül nyomasztó és idegőrlő hangulat és atmoszféra volt, ami már a film legelső képkockájától kezdve jelen volt. Nos, ezt itt is megkapjuk, sőt mi több, a film nyitánya egy olyan erős gyomrost visz be, amin még én is meglepődtem. Ez tökéletesen megalapozza a film alaphangulatát, ami ennél nyomasztóbb és elborzasztóbb nem is lehetne. Ezután egy kisebb feloldozásnak tűnő szakasz következik, ami hagy nekünk egy kicsi időt magunkhoz térni az erős kezdés után, és hogy hétköznapi környezetben megismerhessük a szereplőket. Majd miután eljutunk a kis Svéd közösségbe (ami a valóságban valahol Budakeszin lehetett), onnantól kezdve egyre tapinthatóbbá válik egy felettébb kellemetlen és nyomasztó hangulat, ami csak erősödik a játékidő előrehaladtával. Aster előző munkájával ellentétben, ahol ez a hangulat végig rá volt telepedve az egész filmre, itt szép fokozatosan bomlik szét, igazi rémálommá változtatva a kezdetben idillinek tűnő környezetet. Viszont emellett mind történetmesélésben, mint a karakterdinamikák bemutatása terén is egy sokkal összeszedettebb és kiforrottabb munkának éreztem ezt, mint az Örökség esetében. Ott több helyen is ki tudtak zökkenteni egyes mozzanatok, és jobban érződött vegyes felvágottnak az összkép, de itt viszont minden egyben van. A feszültség tökéletesen van adagolva, a karakterek remekek, és a helyszín, és a népi háttér adottságait is remekül használta fel a rendező.

Ám a két film feszültségteremtése meglepően ellentétes. Az Örökség esetében szinte végig sötétben játszódott a cselekmény, és a sötétebb színek domináltak. Abban a közegben az iszony teljesen kézzelfogható volt, és végig ott ólálkodott a háttérben. Itt viszont végig világosban történnek az események, minden tiszta és fényes, a környezet békés, megnyugtató és barátságos. És még is, ebben a bizalomgerjesztő közegben is szinte már a kezdetektől tapintható valami rendellenesség a felszín alatt, és érezzük, hogy itt előbb utóbb valami rossz dolog fog történni. És épp ettől lesz az egész olyan ijesztő. Ez az érzés ráadásul alattomosan beeszi magát a bőrünk alá, és nem hagy nyugton, egészen a film utolsó harmadáig, ahol aztán végképp elszabadul a pokol, és beigazolódik, hogy volt is miért aggódni. Persze nem tagadható le a nagy elődök hatása sem. Az Örökség esetében legtöbben az Ördögűzőt és a Rosemary gyermekét hozták fel viszonyítási alapnak. A Fehér éjszakák esetében pedig egyértelműen eszünkbe juthat az eredeti, 1973-as The Wicker Man, nem ok nélkül, és valamennyire még talán annak szellemi örökösének is tekinthető. Ám Aster produkciója jóval többet rejt magában, mint egy nagyon hatásos tisztelgés.

A rendező egy teljesen saját világot teremtett meg a kis elszigetelt svéd közösség, és annak hitvilágának képében, ami tökéletes háttérnek szolgált a filmhez. Aster alaposan beleásta magát a különféle svéd, német és angol ősi mítoszokba, mondákba és népi szokásokba, amikből aztán megalkotta a Hårga kultuszt. Talán pont a valóságból merített, enyhén ismerős elemek teszik annyira kézzelfoghatóan hátborzongatóvá ezt a közösséget, ami akár még létezhetne is, bármelyik európai országban. A hitelességhez hozzájárul még a rendkívül autentikus falu, amit valóban felépítettek a helyszínen, valamint a jelmezek is. És ezen a téren külön dicséretet érdemelnek a jelmeztervezők, hiszen valóban kifogástalan munkát végeztek. A Hårga közösség népi viselete ráadásul hiába svéd a történet szerint, zavarba ejtően eszünkbe juttathatja hazánk népi viseleteit is. A külsőségek mellett pedig komoly energiát fektettek a kultusz szokásainak és ünnepeinek hiteles ábrázolására. Nagyon érződik is a filmen, hogy Aster szívesen foglalkozott ezzel a témával, hiszen a játékidő jelentős részét ennek szemléletes bemutatása teszi ki. Bár minden bizonnyal így sem került bele minden a kész műbe, de a már korábban belengetett három és fél órás rendezői változatban biztosan többet kapunk még a Hårga kultuszból. Emellett ebben az extrém hosszú játékidővel rendelkező változatban többet láthatunk még a gyilkosságokból is, és a karakterek közti személyes drámák és kapcsolatok is még nagyobb hangsúlyt kaphatnak.

Viszont a filmnek van egy sokkal mélyebb és személyesebb tartalma is. Ez már korábban is felmerült, de most maga a rendező is kimondta, hogy terápiás jelleggel készít filmet, és művében saját lelki gondjait és fájdalmait is feldolgozza. Az Örökség legfőbb témája a gyász volt, ami részben itt is megvan, de a középpontban most teljesen más foglal helyet. Ez pedig a szakítás és az azzal járó fájdalom és szenvedés. Aster nem titkoltan személyes élményből merítkezett ilyen téren, és eléggé érzékletesen jeleníti meg azt az érzést, hogy milyen az, amikor valami nagyon régóta tartó, és szép emlékekkel átitatott dolog egyszer csak véget ér, és csak kín és szenvedés marad utána. Ezt egyértelműen a két főszereplő, Dani és Christian kapcsolatán keresztül mutatja be, ami már a film legelején is már a szakítás irányába tartott, ám más események hatására ez a végkifejlet kitolódik, és egy hosszú haldoklás válik belőle. Ezt a folyamatot Dani személyes szenvedésén keresztül ismerhetjük meg, akinek a helyzetével Aster is azonosult. Ennek az állapotnak ad egy különösen groteszk színezetet a kultusz jelenléte, és hatása az eseményekre, és a karakterek közötti diszfunkcionális kapcsolatokra. Egyfajta kontrasztként és valamiféle kiútként is szolgál ezzel a lelkileg megterhelő és kilátástalan helyzettel szemben. És ezeknek a szörnyűségeknek az elegye valóban egy olyan őrült és tébolyító kavalkádot eredményez, ami erősen bele fog égni a nézők agyába és lelkébe. Mert itt is végig jelen van egy kellemetlenül nyomasztó érzés, mint az Örökség esetében, de itt még egy plusz érzés is hozzáadódik ehhez a kicsit sem nyugodt alaphangulathoz. Ez pedig maga a kézzelfogható fájdalom, és bánat érzése. Valóban, a szó szoros értelmében fáj nézni ezt a filmet, és talán még is emiatt, amire eljutunk a stáblistáig, egyfajta megtisztulásban is részesít minket.

Ehhez a remek produkcióhoz pedig egy kiváló színészi gárda is társul. Mind a főbb szereplők, mind pedig a mellékkarakterek is kivétel nélkül nagyszerűek, és egyik színészre sem lehet egy rossz szavunk sem. Mindenki jól teljesít, de a legnagyobb elismerés a főszereplő Danit megformáló Florence Pugh-nak jár. Fiatal kora ellenére fantasztikus színészi teljesítményt láthatunk a hölgytől. Minden egyes megmozdulása hiteles, és a karakterével is maximálisan együtt tudunk érezni. Ez a szerep egy tökéletes lehetőség volt a színésznő számára a bizonyításra, és hibátlanul helyt is állt. Nem kizárt, hogy egy újabb jövőbeli nagy tehetség kezdő szárnypróbálgatásainak lehetünk itt tanúi. A mellékfigurák közül pedig szinte ki tudnék emelni bárkit, aki a kultusz tagjaként szerepelt. De tényleg, hátborzongató, amit ezek az emberek leművelnek.

Ari Aster ezen produkciójával most már végérvényesen letette védjegyét a horror világában, és bebizonyította, hogy nagyon is érdemes rá odafigyelni. A Fehér éjszakák több tekintetben még az Örökséget is felülmúlja, és ennek talán még nagyobb az esélye arra, hogy a műfaj egyik meghatározó darabjává váljon. Bár erős tartalma, és egyedi stílusa miatt valószínűleg ez a film is meg fogja osztani a nézők táborát. Ennek a filmnek a befogadására ugyanis szükség van kellő nyitottságra, és érett hozzáállásra, és persze erős gyomorra is. Plusz, ha még a megfelelő lelkiállapot is megvan, akkor biztosan be fog találni az adott személynél. Nem garantálhatom, hogy kellemes lesz az élmény, de azt biztos, hogy maradandó.

8/10

Gaerity: Szeretem a szektákkal foglalkozó filmeket. A zsánerhez tartozó mozik sorában olyan alkotásokat találhatunk, mint a méltán klasszikus, 1968-as Rosemary gyermeke, a remekül sikerült, tavalyi Apostol, a borzongató horrorként tökéletesen funkcionáló, 2014-es Last Shift vagy retro hullámain érkező, lovecrafti gyöngyszem, a The Void /2016/. Ezek a filmek, hol árnyalt utalásokon keresztül, hol pedig puszta kegyetlenségükkel lebbentik fel a fátylat a számunkra rejtett igazságokról és egy olyan világba visznek el minket, aminek megértésére és megtapasztalására talán nem is állunk készen. Szeretem a rítusokat, a csoport dinamikáját, a kultuszok mítoszát, isteneik sokszínűségét. Ebben a rajongásban kétségkívül osztozom a – rendkívül túlértékelt – Hereditary - Örökség /2018/ rendezőjével, Ari Asterrel. Az amerikai direktor második filmjében sem tért le a tavaly megkezdett útjáról, ismét kapunk drámát és ismét kapunk egy kultuszt is, melynek jelenléte ezúttal jóval hangsúlyosabb. Szerencsére azonban aktuális alkotása sokkal jobban sikerült a Graham család kálváriáját bemutató mozinál…

Dani (Florence Pugh – Törvényen kívüli király /2018/) és Christian (Jack Reynor – Glassland /2014/) kapcsolata romokban hever, a helyzeten pedig csak tovább ront az, hogy a lányt egy súlyos családi tragédia éri. Nem is jöhetne jobbkor egy utazás, Svédországba, egy barátjuk családjának birtokán tartandó fesztiválra, Nyárközép ünnepére. A család meglepően sok tagot számlál és valójában egy közösség, akik ősi, pogány hitet követnek. Megkezdődik az ünnep és egyre gyarapodnak a bizarr szertartások, míg végül Daninek és barátainak rá kell jönniük, hogy vendéglátóik egyáltalán nem olyan békések, ahogy azt a kezdetekben hitték…

A részben hazánkban forgatott filmben minden színész jól teljesít, mégis Pugh és Reynor az, akik ellopják a showt. Florance Pugh tökéletesen formálja meg a tragédia által az összeomlás szélére sodródott lányt, aki épp keresi a válaszait és helyét a világban. Jack Reynor is jó választásnak bizonyult, remekül formálja meg Christian opportunista, visszataszító karakterét. A film legjobbja azonban mégis maga – az írói és rendezői feladatokat is magára vállaló – Aster, aki ezúttal szinte művészfilmes magasságokba képes emelkedni. Teszi mindezt úgy, hogy olyan – az Örökség esetében általam annyira hiányolt – alaposságról teszt tanúbizonyságot, hogy valószínűsíthetően ő is részt vett egy-két okkult szertartáson. Nagyszerű munkát végzett, a lassan kiforduló világ allegóriájának megvalósítása nagyon tetszett, ahogy a kultusz ábrázolása is. Pont annyit és ott mutat, ahol kell. Nincsenek felesleges kilengések, tökéletes a balansz. A rendező jó úton jár és bár ez a film sem tökéletes, mégis fényévekkel jobb a tavalyinál. Kíváncsian várom a következő alkotását.

Litha vagy Midsummer a boszorkányság négy kisebb szabbatjának egyike, a nyári napfordulóhoz kötődik, az ereje teljében lévő Napisten és a termékeny Földanya ünnepe. A filmben látható rítusok tökéletesen tükrözik ennek minden aspektusát, a megtisztulást és a megtermékenyítést. Nagyon jó munkát végeztek ezzel kapcsolatban a készítők, akárcsak az alkotásban használt színekkel és formákkal is. Mégis, amit külön ki szeretnék emelni az a rúnák használata. A szirt tetején található kőtábla, a közös „hálószoba” falain látható jelek, a ruhák hímzése. Mind-mind egy utazás a skandináv mitológia kevesek által ismert mélységeibe. Az régi írás karcolatai mindenhol jelen vannak és ősi, rég halott nyelven kántált igeként hatják át a képsorokat. Hatalmas öröm volt látni a rúnák ilyen szintű tudatos és – ami a legfontosabb – helyes használatát. Az ősi hit szerint a rúnákat, a legfőbb isten, Odin alkotta meg, akit a háború és a halottak isteneként is tiszteltek. Azonban ő volt a titkos tanok és a mágia legfőbb használója is. Már maga a rúna szó is fontos jelentéssel bír. Titkot, mágikus cselekedetet és feliratot is jelent. A rúnákat gyakran használták, fák testébe és élettelen kövekbe vésték őket, ősi könyvek lapjaira festették fel vonalaikat, fegyvereiket és eszközeiket erősítették meg általuk. Minden írásjel jelentéssel bír, áldást és átkot is képes hozni azok használójára. A rúnákat jóslásra is használták – véleményem szerint az egyik legrészletesebb jóslási forma is ezekhez a jelekhez köthető. A filmben használt rengeteg jel közül hármat szeretnék kiemelni:

Az első a szirt tetején látható kőtáblán olvasható, Tiwaz rúna. Tyr isten szimbóluma, a becsület, az igazság és az önfeláldozás jele. Tökéletesen húzza alá a megjelenését követő eseményeket.

A második az egyik legfőbb szertartás során – és a filmben többször is megjelenített – Odal más néven Othala rúna. Jelentése otthon, birtok, örökség. A két idős „családtag” tiszteletére tartott lakoma során az asztal formája megegyezik az írásjellel, ami a selymes széllel suttogja a néző fülébe, a látottak fontosságát és még inkább azok jelentését, aminek megértésére mindenkit őszintén bátorítani tudok.

A harmadik és talán a filmben használt legfontosabb rúna megfejtése a fentiekkel ellentétben már közel sem ilyen egyszerű. Bizonyos vélemények szerint az írásjel egy duplikált Sowilō rúna, annak is a legősibb változata. Jelentése útmutatás, nap, tűz, teljesség. Abszolút helyénvaló az alkalmazása.

Mint az a fentiekből is jól látható az alaposság hiánya a legkevésbé sem róható fel a film alkotóinak, sajnos azonban Aster jelen alkotása sem hibátlan. A film elején bekövetkező tragédia egy végtelenül sötét és nyomasztó mozi ígéretével kecsegtet, ezt azonban az alkotás később nem képes és – ami sokkal fájóbb – nem is akarja betartani. Rengeteg vicces és abszurd helyzet késztette nevetésre a közönséget a vetítés alatt, így sajnos a horror jelleg sérül jelentősen, hogy később kivéreztetett áldozati bárányként heverjen élettelen teste az oltár érdes felületén. A tragédia képei és szereplői szerencsére víziók formájában párszor visszaköszönnek, de ez sajnos nem képes enyhíteni a műfaj szerelmeseinek hiányérzetén és fájdalmán. Szerencsére azonban tartogat valami olyat a film, ami sokáig képes a nézőkkel maradni és nem válik gyorsan halványuló emlékké – az Örökséghez hasonlatosan – miután kiléptek a mozitermek sötétjéből.

Útkeresésünk, helyünk és valódi szerepünk megtalálása a minket körülvevő világban mindannyiunk számára rendkívüli fontossággal bír. Az utunk során átélt tapasztalatainknak köszönhetően válunk azzá, akik vagyunk. Legfőbb céljaink egyike pedig az önmegvalósítás. Ezt a célt pedig csak akkor érhetjük el maradéktalanul, ha támogatnak, ha családunk és barátaink hisznek bennünk. Hisznek abban, hogy értékes emberek vagyunk. Ezért hajlandóak vagyunk akár nagy árat is fizetni, hiszen azt kapjuk, amire mindig is vágytunk. Önmagunkat. Azt, akinek igazán születünk, és akivé csak a körülöttünk lévő emberek segítségével válhatunk. Ez pedig minden áldozatot megér…

7/10

IMDb | mafab