Manapság szívesen veszik elő a gyerekeket a horrorokban és általában ezekkel a szegény kölykökkel mindig csak a baj van. Vagy őket vegzálják, vagy ők vegzálnak másokat, de az tuti, hogy ha egy gyerek központi helyre kerül egy horrorfilmben, akkor ott jóra ne számítsunk. Persze ezzel nincs is semmi baj és vannak nagyon jó példáinak annak, hogy a család és a gyerek témáját ügyesen használják fel a készítők. Jelen filmünk is a kellemes csalódások számát növeli, szerencsére.
Sarah és kisfia, Chris hátra hagyják addigi életüket azért, hogy tiszta lappal indítsanak. Ezúttal azonban csak ketten lesznek egy Isten háta mögötti kisvárosban, házuk pedig egy hatalmas erdő szélén fekszik. A kezdeti pozitív hozzáállás és jövőkép azonban hamar szertefoszlik, amikor Chris egyik éjszaka eltűnik, majd hirtelen megkerülését követően nagyon furcsán kezd el viselkedni. Sarah kezdi azt érezni, hogy habár a gyerek, aki vele van pont úgy néz ki, mint a kisfia, de valójában mégsem Chris van mellette.
Őszintén megmondom igen szkeptikusan ültem le megnézni ezt a filmet. Kicsit már unom alapból a megszállós-démonos, család új házba költözik témát és azt hittem megint valami ilyesmit fogok kapni. Szerencsére azonban a készítők is így lehettek ezzel és merőben más megközelítést választottak, amit nagyon ügyesen építettek fel és okosan terelgették a nézőket.
Kezdjük azzal, hogy nem akartak minket félrevezetni, nem akarták megjátszani magukat, hanem pontosan tudtuk, hogy itt bizony valami nagy baj van és Chris már nem önmaga. A szereplőkkel ellentétben minket nem akartak bevinni az erdőbe, hanem tudatosan irányították a nézőket úgy, hogy Sarah karakterén keresztül érezzük át a látottakat. Ez pedig nagyon bejött. A pánik és az a nagyon frusztráló légkör tökéletesen átjött, áradt minden képkockából. A hangulat volt a lényeg és az, ahogyan a meghitt légkör helyét átveszi a kényelmetlenség. Azt a folyamatot mutatja be, ahogyan az ismerősből ismeretlen lesz, a biztosból pedig bizonytalan.
Mert hát mi is az alapszituáció? Egy édesanya a gyermekével elhagyja vélhetően bántalmazó férjét, az addigi életét azért, hogy valami újba fogjon. Ez hatalmas változás, a talaj kicsúszik az ember lába alól és mindent elölről kell kezdenie. Ez egy felnőttet is megterhel, de ebben az esetben ott van egy kisgyerek is, akinek valahogy el kell magyaráznod az új helyzetet és meg kell tenned mindent annak érdekében, hogy megadd neki újra azt a biztonságot, ami az egészséges fejlődéséhez és életéhez szükséges. Ennél kevesebb félelmetes dolog van a világon és Lee Cronin író-rendező tudta is ezt, ezért ezt az érzést akarta filmjében megjeleníteni.
Többé-kevésbé sikerült is ez neki, a főszereplőket is viszonylag jól választották meg. Elvégre anya-fia kapcsolatot mutattak be, így minden azon állt vagy bukott, hogy jó színészeket találjanak ezekre a szerepekre. Seána Kerslake és James Quinn Markey pedig jó párost alkottak és rövidke filmográfiájuk ellenére azért vették az akadályt. Az anyánál éreztem azért, hogy nem teljesen ura a helyzetnek, ezt főleg azóta tudom, amióta én magam is anyuka vagyok. Ha a gyerekem eltűnne az éjszaka közepén, azért ennél jóval erőteljesebben reagálnék, mint amit a filmben láthattunk. A kezdeti döcögős indulást követően végül Kerslake magára talál és ezután már tényleg hitelesen hozza a karakterét. James Quinn Markey viszont az elejétől kezdve nagyon jó volt és tényleg megdőlni látszik az eddigi gyakorlat, miszerint a gyerekszínészek zöme idegesítő.
Amivel gondok vannak az a kidolgozottság. Az nem baj, hogy a játékidőt nem nyújtják, mint a rétestésztát. Sőt, a feszes tempó egy horrornál kifejezetten jól tud működni. A baj az, hogy ez a film egy olyan téma köré épül, aminek alapeleme az erős drámai vonal és ennek a kidolgozottsága, elmélyítése. Ez pedig nem volt kellően megalapozva és ennek leginkább az volt az oka, hogy a horrorra jellemző alműfaji elemeket nagyon bele akarták pakolni a filmbe és ezért volt egy olyan leágazás, ami egyáltalán nem kellett volna bele. Tök felesleges volt belevinni azt az őrült asszony vonalat, nem volt értelme és csak elvett a filmből, nem adott hozzá semmit. Ha a mondanivalóra koncentráltak volna és arra a lélektani krízisre, ami végbement a szereplőkben és ehhez építik fel a magyarázatot, a film utolsó 25 percének képeit, akkor ez egy nagyon erős darab lehetett volna. Főleg akkor ha magát az erdőt és azt a hatalmas tátongó lyukat sokkal jobban kihasználják.
Az egész film tehát egy metafora, aminek a megtestesülése az erdő közepén tátongó hatalmas lyuk. Az ismertelen, ami a lehetőségek mellett borzalmas dolgokat rejt magában. Újrakezdeni korántsem egyszerű és nem is egy boldog időszak. A The Hole in the Ground (szándékosan nem a magyar címét használom, mert az egy vicc és szívesen elbeszélgetnék azzal, aki ezt kitalálta) is ezt a témát dolgozza fel és olyan filmek táborában játszik, mint a The Babadook vagy a The Monster.
Minden hibája és megbicsaklása ellenére érdemes tenni vele egy próbát, leginkább azért, mert üdítően hat a téma megalkotása még akkor is, ha érződik rajta a The Babadook hatása. Az operatőri munka borzasztóan szép, a helyszín is nagyon autentikus, a színvilága pazar és ritkán képesek ennyire jól eltalálni és végig fenntartani az atmoszférát és a kíváncsiságot, mint ebben a filmben. Lee Cronin eddig rövidfilmeket tett le az asztalra, de érdemes maradnia a nagyjátékfilmek pályáján, mert az indulása igazán ígéretesre sikeredett. Csak igyekezzen megtalálni a saját hangját.
Pontszámom: 6,5/10