„…a súlyos tehertől mégis megbotlunk és felborul tudatunk törékeny rendje. Ekkor győzedelmeskedik bennünk a szörnyeteg és magányosan a szakadékba bámulunk az őrület groteszk vigyorgó ábrázatába.”

Ezek a szavak hangzottak el a ’90-es évek elején a Groteszk című, X-akták epizódban és ezek visszhangoztak a fejemben akkor is, miközben megnéztem az utóbbi idők egyik legjobban sikerült drámáját, ami emellett úgy tudott zseniális eredettörténetté válni, hogy megtartotta képregényes gyökereit is. Nem lett képregényfilm, mégis olyan alázattal nyúlt minden idők legikonikusabb gonosz karakteréhez, hogy azt tanítani kellene. Sokszor láthattuk már őt, képregényekben, videójátékokban vagy éppen a mozitermek gyöngyvásznain, mégis ehhez hasonlóban még nem lehetett részünk, ugyanis most láthatjuk, hogy születik meg, hogy jön létre az, akit immár lassan nyolcvan éve Jokerként ismerünk.

Batman híres nemezisét Bill Finger, Bob Kane és Jerry Robinson alkotta meg és a Batman első számában jelent meg 1940. áprilisában. Szerepeltetését akkoriban nem tervezték jelentősre a Sötét Lovag életében, hiszen már az első részben ki is iktatták, azonban Whitney Ellsworth, szerkesztő berajzoltatott egy utolsó képkocát a füzetbe ezzel lehetővé téve azt, hogy visszatérjen. Attól a pillanattól kezdve Joker rendszeres alakjává vált a Batman képregényeknek. Az évtizedek alatt a karaktert változásokon ment át – az ’50-es években például szerencsétlen szélhámossá degradálták az őrült bohócot. Ez a lejtmenet a ’70-es években szűnt meg, amikor sikeresen tértek vissza a figura gyökereihez, így a komolyabb és sötétebb hangvételnek hála ismét köszönthettük a szadista pszichopatát, aki immár minden racionális cél nélkül hajtott végre ámokfutást Gotham mocskos utcáin. A karakter részévé vált a popkultúrának és több filmes adaptációban is jelentősen megkeserítette Batman életét. A ’80-as évektől pedig olyan legendás színészek személyesíthették meg a gyilkos bohócot, mint Jack Nicholson, Mark Hamill vagy Heath Ledger – aki számomra eddig a pillanatig minden idők legjobb Jokere volt. Melléjük lépett be most korunk egyik legnagyobb színésze, Joaquin Phoenix is, hogy olyat tegyen a nézőkkel, amit soha nem fognak elfelejteni.

Arthur Flecknek (Joaquin Phoenix) sosem volt könnyű élete és most sem az, mindennapjait a betegségével való együttélés, anyjának (Frances Conroy – American Horror Story) gondozása és bohócként végzett munkája töltik ki, valamint álmainak kergetése, melyek szerint egyszer híres komikus válhat majd belőle. Személyisége miatt azonban gyakran érik atrocitások. Apró elszólások, megszégyenítés éppúgy, mint akár fizikai bántalmazás. Arthur előtt pedig lassan, de végső bizonyossággal zárja be az élet a lehetőségek ajtaját, éppúgy, ahogy teszik azt a közvetlen környezetében élők is. Még végül csak egy út marad, amelynek végére érve erőszakkal kell megfizetnie a zárak egyre csak szaporodó, közömbös kattanásainak hangjaiért…

A film történetéről hiba lenne bármit is mondanom a fentieken kívül. Egy utazást élhet át az, aki a jegyet vált erre az alkotásra. Utazást az elme azon sötét régióiba, ahonnan soha nincs már visszatérés és, ami talán mindig is elkerülhetetlen volt csak hajlamosak voltunk elhitetni magunkkal, hogy volt rá lehetőségünk…

Todd Phillips, amerikai rendező munkája nehéz film, olyan alkotás, amit gyakran nagyon kellemetlen nézni, erre pedig ráerősít a film utánozhatatlan, sötét tónusa, ami olyan hangulatot eredményez, amit jó ideje nem láthattunk a vásznakon. A képek, a színek, a gondolatok és az érzések plasztikussá válnak és általuk a néző is részesévé tud válni a történetnek. A színészek pedig mosolyogva vezetik át a gyanútlan nézőt, Arthur kálváriáján, élükön azzal a Phoenix-el, akivel együtt éljük át ezt a komor, olykor mégis vidám kalandot.

A mozi ugyanis nem kegyelmez, nincs más alternatíva, Arthurral kell tartanunk. A kezdetektől fogva ő lesz a kísérőnk, megértjük érzelmeit és motivációit, átéljük szenvedéseit és nevetünk azokon a vicceken, amik sokkal inkább a kétségbeesésben és nem a humorban gyökereznek. Neki szorítunk, érte aggódunk, miközben szépen lassan velünk is kifordul a világ, hogy nem sokkal később már együtt tegyünk igazságot egy fegyvert szorongató pszichopatával. Persze nyugtatjuk magunkat. Hiszen az, amit látunk egy kegyetlen világ, hiszen nem volt más kiút, hiszen ha nem harcolsz, eltaposnak. Mind-mind apró, szinte észrevehetetlen könnyek, amik legördülnek egy bohóc groteszk vigyorba fagyott, hófehérre sminkelt arcán. Később már nem számoljuk az áldozatokat, ahogy a miértek is elveszítik jelentőségüket, sodródunk az árral, Arthurhoz hasonlóan mi is szabaddá válunk, és a könnyek helyett már csak a mosoly marad, az őrület mosolya, ami legalább annyira a miénk, mint Jokeré…

Milyen film a Joker? Dráma, fájdalmas társadalomkritika, pszichológiai esettanulmány, egy beteg thriller vagy éppen egy független és üdítő képregényfilm. Ez mind, de valójában egyik sem igazán, olyan, mint címszereplője és a világ, amelyben él. Önmagából kifordult, erőszakos, kegyetlen és beteg. Egy olyan vicc, amin muszáj nevetnünk, mert ha nem így tennénk a moziból hazafelé tartva meglátnánk, hogy a valóságunk nem is különbözik annyira az elmúlt órákban látottaktól…

Kötelező alkotás, ehhez nem is férhet kétség, olyan film, ami apróságokkal is képes megragadni a nézőket, ahogy tette azt az én esetemben is Phoenix arcfestésével vagy éppen a Pogo’s Stand-Up Klub elnevezésével, amik egyértelmű utalások voltak minden idők egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosára, a gyilkos bohócra, John Wayne Gacyre, de emellett azok sem csalódnak majd a filmben, akik elkötelezett hívei a Batman képregényeknek.

Miután távoztam a moziból, azon gondolkoztam, hogy miért vált Joker ilyenné? Miért történtek így a dolgok az életében? Meg lehetett-e volna menteni? Meg lehet-e menteni vajon bárkit is? Nagyon sokan élnek meg nap, mint nap szörnyű dolgokat. Szembenéznek a családon belüli erőszakkal, az iskolai bántalmazással, a megaláztatással vagy éppen a nyomorral, a drogokkal és a bűnözéssel várva annak a lőszernek a tárba csusszanását, amire már régen felvésték a nevüket. Ezek az emberek megmenthetőek lennének? Talán igen, de bizonyosan nem így. Nem a közönnyel, nem az elzárkózással, nem a másfelé tekintéssel, nem a vicces elszólások mögött megbújó rozsdamarta pengék tömegének, napról napra fokozód vágásaival, nem a jó heccnek szánt állatias bántalmazással, amit boldogan teszünk meg egy falka tagjaként. Nem, amíg azt gondoljuk, ez csak apróság, jó buli. Semmi több, ami az idő múlásával úgyis feledésbe vész. Nem fog. Addig, amíg így gondoljuk meg is érdemeljük a Bohócot, és csak remélni tudom, hogy legalább olyan jól fogunk szórakozni a tréfáin, mint amennyire egykoron a sajátjainkat viccesnek találtuk…

10/10

IMDb | mafab

A filmet október 3-tól vetítik a mozikban. Forgalmazza az InterCom.