A horror története 5. epizódjában a gonosz teremtmények, szörnyetegek állnak a középpontban. Ha jobban belegondolunk ez az egyik legősibb zsánere a műfajnak és hihetetlen színes tárházát felvonultatták már a filmesek a ránk törő fenevadak témájában. Vannak veszedelmes állatok, olyan lények, amik nem e világból valók, vagy olyanok, akiket a képzelet hívott életre. Sokszor pedig teljesen ártatlan háziállatok vesznek minket célba és olyan is van, hogy nem a teremtmény az, ami a gonosz. A szörnyek nagyon alkalmasak arra, hogy önmagunk, az emberiség tükörképei válljanak és megmutassák a bennünk megbúvó rothadást és erőszakot.

A sorozat ezen epizódját a 2017-es AZ című alkottál kezdik és azzal a szörnyeteggel, ami megannyi kisgyerek lelkét tépte szét és gyűjtötte maga köré az évezredek alatt. Pennywise kétségtelenül egy rendkívül ocsmány teremtmény, akinél nehezebb szemetebb lényt felidéznünk. Stephen King arról beszél ebben a részben, hogy mennyire érdekes látni azt, hogy mihez kezdenek a filmesek azzal, amit ő megírt. Elmondja, hogy az AZ tökéletes lett és nem csak, mint adaptáció, hanem film is. Andy Muschietti rendező elmondta, hogy nagyon mást akart megalkotni és nem akarta, hogy az ő szörnye olyan legyen, mint Tim Curry. Ő az egyensúlyt kereste a szörnyeteg és a gyermek között, ezért alkották meg ilyenre Pennywiset. A filmben gyermekkorunk félelmei kelnek életre és azok a rémálmok, amik minden kisgyermeket kísértettek már valamilyen formában. Ez Pennywise.

Ugyanakkor Pennywise-ről tudjuk, hogy kicsoda és micsoda. Egy pillanatig nem kételkedünk a valójában, de a filmtörténet szörnyes horroregén bizony akadnak olyan alkotások, ahol nem tudjuk, mivel is állunk szemben. Ezek a filmek abból az alapvetésből indulnak ki, hogy mindenki fél az ismeretlentől és attól, hogy mások nem azok, mint akiknek mutatják magukat. Ilyen John Carpenter - véleményem szerint a legjobb alkotása - A dolog. Az egész film a bizonytalanságra épít és arra, hogy senkiben sem bízhatunk. Senkiről sem tudhatjuk, hogy kicsoda. Ezért is mutatták meg olyan sokszor a szörnyet a filmben, hiszen A dologban nem az a legfélelmetesebb, amikor látjuk a lényt valójában, hanem az, amikor egymást méregetjük. A legmélyebb paranoia testesül meg ebben a filmben.

A bennünk megbúvó másik fél koncepciójából indult ki 1984-ben a Szörnyecskék is. Ahogyan elhangzik a sorozatban: ilyen lenne E.T., ha gyilkolna. A film nevetés és sikoly tökéletes keveréke, ami enm is csoda, hiszen Joe Dante imádta James Whale alkotásait és hasonló alapelveket követett ő is. A Szörnyecskék a bennünk megbúvó rosszindulat, irigység és féktelenség. Ezekben a kis lényekben az a legborzalmasabb, hogy annyira ismerősek.

A horror azért szép, mert rengeteg rétegben és elbeszélésben tudja az embereket halálra rémíteni. A szörnyes horrorok egyik legfélelmetesebb ága, amikor a mindennapi állatok válnak gyilkosokká. Ennek egyik kitűnő példája az 1963-as Madarak. Tippi Hedren beszél a forgatásról és Hitchcock motivációjáról. Tudjuk, hogy nekik nem volt egyszerű a kapcsolatok, mint ahogyan a kultrendező sem éppen a legfinomabban bánt a gyengébb nemmel és megvolt a maga elképzelése arról, milyen a tökéletes nő. Nos a Madarak főszereplője ennek tökéletes ellentéte. Melanie egy nagyon határozott, magabiztos, független nő. Tudja mit akar és azt is, hogyan szerezze meg azt. Jelen esetben Mitch Brennert, aki nagyon vonzónak látja a nőt, de mégis van benne valami, ami taszítja. A filmben az, hogy a madarak nekimennek az embereknek és megtámadják őket egy természetellenes viselkedés, mint ahogyan - Hitchcock értelmezésében - Melanie viselkedése is az. Ezért meg kell törni, mert a természet törvénye ellen való a lénye. Az egyik legfélelmetesebb jelenet, amikor Melanie felmegy a szobába és aztán, ahogyan kilép a házból, megtörten, a betetőzése az egész támadásnak, ami elérte a célját.

Ezen a nyomvonalon haladva ismét egy King adaptációba botlunk, ami amúgy az író egyik kedvenc adaptációja, ez pedig az 1981-es Cujo. Ebben a filmben is egy számunkra kedves állat válik az üldözőnkké és a nőnek itt is megvan a maga bűne. Donna a megcsalás bűnébe esik és ezért fizetnie kell, a természet ismét fellázad. Csak most egy kedves bernáthegyi képében jelenik meg. Aki aztán már nagyon nem kedves. Dee Wallace mesél a forgatás nehézségeiről és hogy mennyire nehéz volt végigcsinálnia ezt a filmet. Ez egy nagyon feszített érzelmi munka volt és a film minden percében az életéért kellett harcolnia.

Persze nem mindig olyan állatok támadnak ránk, akik amúgy alapállapotban barátságosak. Van olyan is, hogy az adott szörny nem egy kedves kis háziállat. Ilyen A cápa is. Nos már az állat megválasztásánál jól tudjuk, hogy itt bizony nem sok esélyünk van, ha felénk közeledik egy ekkora teremtmény. Greg Nicoteronak amúgy ez a kedvence, legalább 15x látta. (Hatalmas pacsi neki, de szerintem én ebben mérföldekkel leköröztem. :D ) A cápa az alapvető emberi félelemről szól és megmutatja nekünk, hogy bármennyire is azt hisszük, de mégsem mi vagyunk a teremtés koronái és a tápláléklánc csúcsa. A mélyben megbújnak olyan teremtményem, akik gond nélkül a semmivel tesznek minket egyenlővé. A cápa az egyik legjobb ebben a témában, tökéletesen játszik a bizonytalanságunkkal, az ismeretlentől való félelemmel. Sokkolja a nézőjét, hiszen itt tényleg mindenki lehet áldozat.

A szörnyeket, mint ahogyan a Szörnyecskék esetében is láthattunk, metaforákként kíválóan tudják használni a filmesek. Ennek egyik legalapvetőbb lénye a farkasember. A farkasember filmekben egyszerűen legyőz minket a rosszabbik énünk és ez ellen semmit nem tehetünk. Nem tudunk elmenekülni előle, nem tudjuk legyőzni és sosem lehet happy end egy ilyen filmnek a vége. Önmagunk elől ugyanis nincs menekvés és ha elbújt belőlünk a szörnyeteg azzal maximum együttélhetünk, de legyőzni nem győzhetjük le. A farkasember, az Egy amerikai farkasember Londonban vagy az Üvöltés ennek a zsánernek a legjobbjai. Ráadásul egy ilyen filmben nagyon nem mindegy, milyen a látvány. Hitelessé kell tenni, amit látunk. Tényleg el kell hinnünk, hogy a bennünk lakó szörny ölt testet. Teljesen egyetértek a részben megszólalókkal: az említett alkotások a farkasember filmek maszkeffektjeinek ékkövei. Ugyan nem esik szó róla, de én azért itt megemlíteném még a 2000-ben megjelent Ginger Snaps / Farkasvér filmet is, mert egy új szemszögből mutatja be megint ezt az alműfajt és ezt nagyon jól és igényesen csinálták.

Végezetül pedig, ha teremtményekről esik szó, akkor bizony nem lehet kihagyni Guillermo del Toro munkásságát sem, aki tagadhatatlanul teljesen másként közelítette meg ezt a zsánert. Ő mindig szembeállítja a külső és a belső csúnyaságot. Sosem az a valódi szörny, aki annak néz ki. Doug Jones, aki megannyi del Toro által megálmodott lényt keltett életre meséli el, hogyan kell elképzelnünk del Toro világát. Beszél a Fekete laguna újraértelmezéséről és persze a Faun labirintusáról is. Del Toro felhasználja ugyan ezeket a teremtményeket, de a filmjeiben nem ők az igazi szörnyetegek. Képes a kontraszt által széppé tenni, ami csúnya és ocsmánnyá, ami szép. Hangot ad a némáknak és erőt a gyengéknek. Hihetetlen látni, hogyan képes a rendező megváltoztatni a kezdeti érzéseket és fennálló előítéleteket. Ugyanakkor képes arra is, hogy igazán borzasztó lényeket megalkosson nekünk, gondoljunk csak a Sápadt emberre.

Ez a rész is megmutatta, hogy mennyire sokszínű a horror világa és mennyire másképpen tudnak hozzányúlni a filmesek egy olyan zsánerhez, mint a gyilkos teremtmények. Mindig tudnak benne újat mutatni, kreatívan mesélni és akár még újraértelmezni is. Persze sok esetben a szörny az csak szörny, de mégsem lehet elmenni ezek mellett szó nélkül, hiszen amióta létezik az emberiség azóta léteznek a rémlények is. Velünk maradnak, bennünk élnek és végigkísérnek minket.