Gyakran átkozódunk. Hagyjuk, hogy magukkal ragadjanak érzéseink és indulataink és eközben nem is sejtjük, hogy azt, amit manapság káromkodásnak nevezünk – és amire anyanyelvünk talán a legalkalmasabb a világon jelenleg használt nyelvek között – gyakran régi átkok módosult fajtái. Az átkok negatív, rosszindulatú gondolataink manifesztációi, melyek arra az ősi hitre vezethetők vissza, hogy a kimondott szavaknak súlya van, olyan rezgése, ami elérheti a kívánt hatásokat – még akkor is, ha az, akinek fejére az átkot kimondták nem is hisz benne. Ősi félelmeink kelnek életre az átkokban, azok a félelmek, melyekre jelen korunk „civilizált” embere már nem is kapja fel a fejét, mégis ha hasonlót hallunk érezni fogjuk hatásait. Ha akarjuk, ha nem. Hiszen hatásmechanizmusa visszaszorult egy olyan helyre, amire nem feltétlenül lehetünk hatással, tudatalattink ismeretlen földjeinek éjsötét erdeibe.

A fentiek miatt gondolom azt, hogy átkokról filmet készíteni hálás feladat, hiszen a horror műfajának teljes eszköztára állhat a készítők rendelkezésére, hogy megmutassák azt a zsigeri borzalmat, amit egy-egy ilyen baljós fohász okozni képes. Elkezdhetik felépíteni alkotásukat a kezdeti nyugtalanító jelektől, a megmagyarázhatatlan eseteken át, egészen a végkifejlet húsbavágó realitásáig. Vannak jól sikerült alkotások a témában, elég csak a 2009-es Drag Me to Hell - Pokolba taszítva című filmre vagy éppen a Stephen King könyvéből sikeresen adoptált ’96-os Sorvadj el!-re gondolnunk. Jól sikerült alkotások egy rendkívül érdekes témában. És van a The Grudge – Az átok háza…

Fiona Landers (Tara Westwood – A Haunting at Silver Falls) magával hozott valamit Tokióból, valamit, ami egykoron arra késztette, hogy végezzen férjével, gyermekével és végül saját magával is. Otthonunk – az egykor szebb napokat látott, hatalmas ház – a történtek és a harag szellemének hatására átkozottá válik, és mindenki veszélybe kerül, aki csak belép falai közé, ahogy teszi ezt Muldoon nyomozó (Andrea Riseborough – Mandy) is. A rendőrtisztet a házzal összefüggésbe hozható halálesetek utáni nyomozás sodorta a ház szellemeinek karmai közé, így hát gyorsan megoldást kell találnia, hogy fia és saját életét is meg tudja menteni…

Nicolas Pesce, amerikai rendező – aki már a The Eyes of My Mother című 2016-os alkotásával bizonyított – ezúttal íróként, forgatókönyvíróként és direktorként is hatalmasat bukott. Filmje gyakorlatilag egy teljesen felesleges alkotás, ami kitölti az űrt a 2004-es és a 2006-os két Átok-film között. Azt az űrt, ami igazából senkit sem zavart, hogy létezik és igazából senkit nem is érdekelt eddig. A gond csak az, hogy ez ezek után sem fog megváltozni, mert ez a film nem más, mint a szellemes-kísértetházas horrorok kliséinek 3D-s könyve, olyan pult alól vásárolt piaci bóvli, ami a kíváncsi gyermekkezek első érintése után rögtön elszakad, lehetőséget se biztosítva arra, hogy legalább egyszer átélhető legyen a legnagyobb jóindulattal is csak épphogy felejthetőnek mondható élmény. Pesce rendezése iparosmunkának megteszi, de ha asztalos volna, nem szívesen ülnék rá az általa készített székre. Ugyanez elmondható a színészekről is, akik hozzák az elvárható minimumot, azt a minimumot, ami egy „Átok-filmben” talán megfelelő, máshol azonban ez távol állna akárcsak az elégséges jelzőtől is.

A film megtekintése közben – két jumpscare között – azon gondolkoztam, hogy ezt miért kellett? Hogy ezt tényleg komolyan gondolták az alkotók? Hogy tényleg ez az év első „komolyabbnak” mondható horror premierje? Sajnos úgy vélem ezekre a kérdésekre mind igen a válasz. Ez pedig mélységesen elszomorít. 2020 januárjának – kissé még bódult – első napjaiban ennyire futotta. Négy-öt kiszámítható jumpscare-re – amik inkább bosszantóak, mintsem ijesztőek –, nulla hangulatra és egy befejezésre, ami csak minimálisan tud javítani az azt megelőző borzalom bő másfél óráján.

A mozi megtekintése után kollégáimnak a film két lehetséges megközelítését tudtam csupán említeni. Az első a pesszimista nézőpont, mely szerint ez az alkotás valódi „átok”, rossz ómen a műfaji filmek tekintetében. A másik egy – a lehetőségekhez mérten – optimistább vélemény, mely szerint ettől csak jobb lehet. Remélem, hogy ez utóbbi következik majd be és ez az átok visszaszáll majd azokra, akik útjára bocsátották. Így talán lesz mód arra, hogy a valóban tehetséges alkotók is megtalálják hangjukat, csatornáikat és olyan filmekkel ajándékozzák meg a horror szerelmeseit, amiket valóban megérdemelnek. Mert ez nagyon nem volt az…

3/10

IMDb | mafab