Mindig örömmel tölt el, ha olyan filmmel találkozom, ami a kevés reklámot, az óriási hype-ot és hatalmas várakozásokat messziről elkerülve igyekszik elnyerni a nézők bizalmát. Igazi gyöngyszemekre lehet ezek között az alkotások között találni, olyan értékes filmeket, mint például a 2018-as Apostle. Remek mozi, kiváló történettel, meggyőző színészi alakításokkal és gondolatébresztő tartalommal. Ez a tökéletes forgatókönyv. Jön egy mozi, ami a rivaldafényt elkerülve, saját erejéből képes bizonyítani és joggal tart helyet a toplisták előkelőbb helyezéseire is. Sajnos azonban ez nem fordul elő – véleményem szerint – kellően gyakran. Általában eljut a nézőkhöz egy film, ami legjobb esetben is bátran emeli magasba a középszer zászlaját és fennhangon hirdeti, hogy ő is igényt tart a nézők figyelmére, idejére és sajnos gyakran a türelmére is. A megtekintése után pedig semmi sem marad, csupán egy újabb semmitmondó másfél óra emléke, ami alatt a telefont nyomkodva vergődtünk másnaposan a kanapén.  A film jelenetei rossz közérzetünk utolsó pillanataihoz hasonlóan válnak az enyészetté egy kiadós alvás után. Ezekre a filmekre is szükség van. Ha másra nem is alkalmasak, de időkitöltésre – a megfelelő hangulatban – mindenképp használhatóak. És van a The Silence.

Kutatók egy barlangrendszer feltárása során egy ősi fajt fedeznek fel, aminek egyedei évmilliók óta fejlődnek a járatok sötétjében. A lények, bár teljesen vakok, mégis rendkívül jó hallásuknak köszönhetően tökéletesen képesek tájékozódni és zsákmányt ejteni. Az eddigi börtönükből kitörve, pedig elárasztják a külvilágot és veszélyt jelentenek minden élőlényre, ami az útjukba kerül. Ezt a kitörést tapasztalja meg az Andrews család is, akik a családfő, Hugh (Stanley Tucci) vezetésével igyekeznek elmenekülni a városból és minél távolabb kerülni annak végzetes zajaitól. Végül egy vidéki farmon sikerül új otthonra lelniük, de hamarosan meg kell tapasztalniuk, hogy a legnagyobb veszélyt nem is a denevérszerű lények, hanem sokkal inkább a szomszéd város lakóinak vallási gyülekezete jelenti…

A filmet Tim Lebbon 2015-ben született azonos című írása alapján álmodta vászonra John R. Leonetti, a Mortal Kombat 2 - A második menet és az Annabelle című filmek „méltán híres” direktora. Az alkotás pedig jött, látott és óriásit bukott – az én szememben mindenképp. Ez az a film, aminek az elkészültét az égvilágon semmi sem indokolta. Egy dolgot kivéve, a pénzszerzést. Ez pedig meg is látszik a végeredményen. Semleges színészi játék, papírmasé karakterek, gyenge CGI és az unalomba fulladó történet, amiben – bár az eredeti művet nem volt szerencsém elolvasni – muszáj volt egy „szektát” is szerepeltetni, hogy egyáltalán legyen valamiféle feszültség, ami előre lendítheti az ólomlábakon járó perceket. Teljesen feleslegesen film, ami soha nem is akart és soha nem is tudna kilépni a Hang nélkül árnyékából. Az összehasonlítás pedig a téma miatt szinte elkerülhetetlen, amelynek során ez a mozi súlyosan elvérzik. Sem eredetiséget, sem bármiféle emlékezetes momentumot nem tud felmutatni a The Silence – annak ellenére sem, hogy a mobiltelefonok fegyverként való alkalmazása kifejezetten tetszett.

A bevezetőben említett példánál maradva. Ez a film egy masszív buli utáni életuntság másfél órás manifesztuma, mely során két Messenger üzenet között néha a képernyőre pillantunk, ahol láthatunk szárnyas rémeket, gonosz szektát, menekülő családot és önfeláldozó hőst is, némi vérrel megfűszerezve. Semmi olyat, amit már ne láttunk volna számtalanszor. Egyvalamire azonban remekül alkalmas a film, hogy – az előző éjszaka kínos pillanataihoz hasonlóan – csendben elfelejtsük…

3/10

IMDb | mafab