Minden nagy névnek el kell kezdenie valahol. Mindig van egy bizonyos első mű, ami elindítja az adott személy karrierjét, függetlenül attól, hogy az a bizonyos produkció végeredményében mennyire negatív, vagy pozitív. Különösen szerencsés az, amikor az utóbbi esetről van szó, és ebből kifolyólag nagyon ritka is, hogy egy rendező, író, vagy színész első filmje már egyből egy igazán remek darabként születik meg, ami ne adj isten, még egy adott filmes zsánerre is nagy hatást gyakorolhat. De bármilyen nehéz is elhinni, az olasz horror egyik legnagyobb alakjának, Dario Argento esetében éppen ez a helyzet, aki 1970-ben egyből beírta magát a horror/thriller, és egyben a nagybetűs filmtörténelem világába is a Kristálytollú madár című filmjével.

Egy Rómában tartózkodó, amerikai író, Sam Dalmas (Tony Musante) szemtanúja lesz egy gyilkossági kísérletnek egy művészeti galériában, és sikerül is megzavarnia a gyilkost, aki így csak megsebesíteni tudja áldozatát. Mindezt két nappal Sam hazautazása előtt, így amíg a nyomozás tart, a rendőrség kénytelen Rómában tartani őt. Később a nyomozás során kiderül, hogy ennek az esetnek köze lehet a városban zajló sorozatgyilkosságokhoz, és a hatóságok el is indulnak ezen a nyomvonalon. Mivel a helyzet miatt Samnek el kell halasztania az utazást, úgy dönt, a városban marad barátnőjével, Julia-val (Suzy Kendall), és a rendőrséget segítve, saját nyomozásba kezd. Ám ezen döntése miatt rövidesen a gyilkos őt is kiszemeli magának.

Dario Argento filmkritikusként és forgatókönyvíróként kezdte pályafutását, mielőtt még az egyik legismertebb olasz horror rendezővé avanzsálódott volna. Bár az a tény, hogy apja is filmproducer volt, valamint testvére, Claudio is ezt a hivatást választotta, valamennyire meg is alapozta Dario ezen életútját. 1970-es debütáló rendezése előtt számos forgatókönyvet írt, többek között az Ötfős hadsereg, vagy az Ezer pofon ajándékba szkriptjét is neki köszönhetjük, de ezen munkái közül is a legkiemelkedőbb egyértelműen a Volt egyszer egy vadnyugat. Ezek után viszont Argento szeretett volna szakítani a western és történelmi filmek vonalával, ehhez pedig jó inspirációt nyújtott Fredric Brown regénye, a The Screaming Mimi, aminek egy példányát pont Bernardo Bertolucci adta oda a rendezőnek. A könyv alapján Argento öt nap alatt meg is írta a film forgatókönyvét, bár azt fontos leszögezni, hogy az alapanyag ellenére a Kristálytollú madár nem tekinthető a regény hivatalos adaptációjának (amiből egyébként 1958-ban már készült egy film). Ez a történet valóban teljes eltávolodást jelentett a korábban megszokott zsánerek világától, és talán még Argento is otthonosabban mozoghatott benne, ha figyelembe vesszük, hogy már fiatalon is Edgar Allan Poe műveit olvasta, és mindig is vonzódott a természetfeletti és horrorisztikus témákhoz. Kezdetben még itt is csak arról volt szó, hogy pusztán forgatókönyvírói szerepben veheti ki a részét, de végül az előkészületek korai szakaszában a rendezést is magára vállalta, majd hat hét alatt sikerült is leforgatni a teljes filmet, aminek az eredménye a filmtörténelem egyik legjobb elsőfilmes rendezése lett. Bár nem ez volt az első giallo az olasz filmgyártás történetében, de még is egyből az egyik legkiemelkedőbb darabjává vált, ami nagyban befolyásolta az egész zsáner alakulását.

De mi is lehetett ennek az oka? Talán az, hogy ebben a filmben a korabeli giallok összes jelentősebb eleme megvan, és mindez kifogástalan megvalósításban, egy remek történetben összefogva. A műfaj rajongóinak minden igényét képes kielégíteni, és emellett még képes volt túl is szárnyalni akkori kortársait és elődeit a zsáneren belül. A legnagyobb erőssége egyértelműen a jól megírt, csavaros történetvezetésben, valamint a feszültségkeltésben rejlik. Az események folyamatosan történnek, egy pillanatra sem hagyják leülni a cselekményt, és nincs egyetlen felesleges, vagy indokolatlan töltelékjelenet sem. Itt mindennek megvan a maga szerepe, és a legegyszerűbb, leghétköznapibb mozzanat is a történet egészét szolgálja. A történet, és maga a nyomozás, és a gyilkos személye körüli rejtély is kifogástalanul ki van dolgozva, amik tényleg arra késztetnek minket, hogy együtt gondolkodjunk és nyomozzunk a szereplőkkel. Itt tényleg nem érték be Argentoék egy egyszerű, alibi sztorival, hanem egy tartalmas és érdekfeszítő krimit raktak össze nekünk, ami még akár a veterán Agatha Christie rajongókat is képes lekötni. Ilyen téren pedig rengeteg mai krimit és thrillert is kenterbe ver, ami valljuk be, nem túl sok jót mond el korunk filmgyártásáról. De a csavaros krimi szál mellett legalább ekkora szerep jut a feszültségteremtésnek is, ami néhol teljesen jogosan nevezhető horrorisztikusnak. A gyilkos feltűnései, illetve ezek felvezetése nagyon is idegborzolóak és akár még ijesztőek is, és erre még rátesz egy lapáttal a felettébb erőszakos gyilkosságok ábrázolása is. És itt még ezek a gyilkosságok nem mennek át abszurdan túlzott vérengzésekbe, hanem visszafogottabb, reálisabb gyilkosságokat látunk, amik talán épp emiatt lesznek olyan hátborzongatóak. Mindehhez pedig az olasz filmzenei nagymester, Ennio Morricone szolgáltatja az aláfestést, ami lehet nem annyira kiemelkedő, mint a mester közkedveltebb muzsikái, de így is a legjobb munkái között lehet számon tartani, és egyben Argento filmjei közül is ez rendelkezik az egyik legjobb aláfestő zenével. A főtéma a mesterhez mérten gyönyörűen szép, amiről az ember elsőre nem is gondolná, hogy egy ilyen jellegű film zenéje, de megvan benne az a hátborzongatóan keserű és szomorkás hangzás, ami a történet egészét tekintve nagyon is átérezhetővé válik. A színészek közül nem nagyon nyújt senki igazán kiemelkedő alakítást, és legtöbbjük karaktere sincs olyan nagyon mélyen kidolgozva, de itt ez nem is jelent problémát. Mindenki hozza a kötelezően tisztességes alakítást, és a főbb szereplők közül mindenkit van időnk megismerni és megkedvelni, valamint a kevéssé kidolgozott és részletezett jellemek lehetőséget adnak arra, hogy bármelyikükbe beleláthassuk a gyilkost.

Bár ez volt Argento első filmje, a rá jellemző ismertető jegyek már itt megjelennek. Ilyen például technikai szinten a színhasználat, és a hírtelen közelik alkalmazása. De emellett már itt is előtérbe kerül a művészet fontossága, akárcsak későbbi filmjeiben. A művészi esztétika és kultúra végig belengi a film lényegét, ami a rejtély megoldásában is kulcsfontosságú szerepet játszik. Ez alól nem kivétel a főszereplő sem, aki történetesen egy író, ezzel elindítva azt a vonalat is, hogy Argento legtöbb filmjében egy művész a főszereplő. A későbbi produkcióiban szintén találkozhatunk majd író főhőssel, de lesznek még zenészek, táncosok, operaénekesek, vagy fotósok. Továbbá már itt is előkerül Argento egyik örök témája, nevezetesen a dolgok látszólagossága, és, hogy valóban úgy van e valami, ahogy mi azt elsőre gondoljuk? Vajon csak nézünk, vagy látunk is, és nem siklunk e át valami fontos információ felett, amit elsőre nem veszünk észre, pedig az orrunk előtt van? Ezeket az elemeket Argento majd a Mélyvörösben fogja igazán csúcsra járatni, de már itt is remekül alkalmazza ezeket a dilemmákat. Bár Argento stílusa itt még nem forrott ki igazán, a nagy példaképek hatása már tetten érhető, mint például Mario Bava, vagy Alfred Hitchcock. Nem is véletlen, hogy ezután a film után hamar ráragasztották az olasz Hitchcock becenevet, pedig Argento stílusa nem is állhatna távolabb Hitchcocktól. Épp ezért az még különösen Argento javára írható, hogy bár a nagy elődök hatása tagadhatatlan, de filmje még sem válik egy egyszerű másolattá vagy rip-off-á, hanem már az elejétől megteremti a saját arculatát és hangvételét, és teljesen megkülönböztethetővé válik. És ha itt még csak bontogatta is a szárnyait (de még milyen szépen), de már ettől a legelső filmjétől is nyomon követhető az az út, ahogy Argento szép lassan felépíti saját filmnyelvét, kifejleszti saját egyedi stílusát, ami végül a Mélyvörös és a Sóhajok idejére meg is szilárdul teljes, végső formájában.

A Kristálytollú madár szinte azonnal klasszikussá és követendő példává vált a giallo műfajon belül, és Dario Argento nevét is közismerté tette. Ennek köszönhetően Argento rövidesen el is készíthette két további filmjét, a Kilencfarkú macskát, és a Négy légy a szürke bársonyont, amik kiegészítették az állat trilógiát (Ennek a három filmnek egyébként semmi közük egymáshoz, pusztán a címekben szereplő állatnevek miatt aggatták rájuk a trilógia gyűjtő fogalmat). Ennyi év távlatából pedig nyugodtan elmondhatjuk, hogy a Kristálytollú madár a mai napig egy kimagaslóan jó és élvezetes giallo, valamint Argento egyik legjobb filmje. Pörgős és érdekes cselekménye, valamint az idegborzoló feszültségteremtése magasan a legjobbak közé emelik, és teljesen megindokolják, hogy miért is vált filmtörténeti klasszikussá. Argento rajongóinak és a giallo szerelmeseinek mindenképpen kötelező darab, akik viszont mindettől ódzkodnának, azok se bátortalanodjanak el, mert krimiként nézve is maximálisan működik, thrillerként pedig még mai mércével is a legjobbak közé sorolható.

8/10

IMDb | mafab