Fordult elő már veletek, hogy betegség okán hosszabb ideig nem tudtátok elhagyni a lakásotokat? Nos, ha igen, és netán ezt az időszakot egyedül kellett átvészelnetek, akkor egyet tudtok érteni velem abban, hogy társaság nélkül beszorulni a lakásba, azon belül is a hálószobába, eléggé kellemetlen tud lenni.

Én speciel alig vártam azt a tíz percet, míg valaki eljött a kutyámat megsétáltatni és néhány szót váltani velem. A láz és a fejfájás annyira gyötört magányos óráimban, hogy simán elképzelhetővé vált számomra, hogy agyhártyagyulladásom van, holott csak egy kemény influenzával küzdöttem meg.

Szóval azok, akik hozzám hasonlóan átélték ezt a bezártságélményt, már halványan tudnak valamit, milyen lehet egy izolációs kísérlet, ami a 400 nap című misztikus sci-fi thriller témája.

A történet szerint négy asztronautát 400 napra bezárnak egy földalatti űrhajószimulátorba, hogy megfigyeljék rajtuk a bezártság élettani hatásait. Útravalóul azt kapják, hogy amennyiben ezen elbuknak, akkor a valódi űrutazásban sem vehetnek részt. Mialatt bezárva tengetik életüket, néhány olyan problémát kell megoldaniuk, ami az űrben is fenyegetheti őket. Ám az irányítással való kapcsolat megszakadására egyikük sem készült fel. Mégis, szinte az utolsó pillanatokig kitartanak, amikor igencsak különös és félelmetes események kezdődnek.

A film egyáltalán nem azt az élményt nyújtja, amit a bevezető után elvárnánk tőle. Aki látott már hasonló filmeket, néhány apróbb hallucináció bemutatása után sejteni véli, mi lesz a végkifejlet, de csalódnia kell. A film egyébként is elég fukaron bánik az egyértelmű válaszokkal. Ahogy az asztronauták, mi is bentragadunk a szimulációban, és velük együtt nem tudjuk, mi valós és mi hallucináció.

Az operatőri munka nagyon jó, nagyon precíz vágásokkal ugrunk a valóságból egy-egy szereplő saját világába, és ezeken az ugrásokon keresztül kapunk egyre több információt a karakterekről. A film kezdetén a kapitányon kívül senkiről semmilyen előtörténetet nem ismerünk meg, azt a kevéskét, amit mégis megmutat nekünk a mű, jórészt ezeken a flashbackeken, hallucinációkon keresztül láthatjuk.

A narráció eléggé szűkmarkú, érezhető, hogy a szereplőknél és a nézőknél is tájékozottabb, de nem siet magyarázatokkal utat mutatni nekünk a cselekményben. A zene nem kiemelkedő, de jól fokozza a hangulatot a félelmetesebb részeknél. A képi világ kezdetben eléggé steril, de ez idővel átadja magát valami sokkal piszkosabbnak, őrültebbnek.

A film rendezője Matt Osterman, egy független rendező, aki maximum a Phasma Ex Machina című filmből lehet ismerős. Figyelem, nem összekeverni a tavalyi év nagysikerű alkotásával, az Ex Machina című sci-fivel, ami azért nagyságrendekkel jobb a 400 napnál is.

Összességében, bár ezt a filmet is kerülgettem egy ideje a korábban olvasott rossz kritikák miatt, egész kellemes kis ijesztegetős sci-fi volt. Nem rágtam tövig a körmömet a félelemtől, viszont elég jó WTF-faktorral rendelkezett. Valahol értem, hogy sokaknak nem tetszik a befejezés, mert nem nyújt át könnyen emészthető magyarázatot. Ha szereted azt, hogy egy filmen a vége főcím után is el lehet gondolkodni, akkor mindenképp érdemes ezt is megnézned.

6/10

IMDb | mafab