Közel három éve zajos sikert aratott Johannes Roberts cápás horrorja, a 47 méter mélyen című alkotás, elérve mind kritikai-, mind közönségsikert, nem mellesleg a cirka 6 millió dolláros készítési költsége közel 65 milliót termelt vissza, így adta magát a folytatás zöld lámpája. A rendező és írócsapat maradt, azonban minden más ment a levesbe, egy teljesen új szereplőgárdát és egy új helyszínt, no meg másféle cápákat is kapunk.

Történetünk Mexikóban játszódik, ahol a suliban állandó bullyingnak kitett Mia és féltestvére, Sasha próbál helyt állni a lánygimi mindennapjaiban. Apjuk, Grant a közelben szeretne egy frissen felfedezett ősi, víz alatti maja várost feltárni, ami kapóra jön a lányoknak, ezért két barátnőjükkel – meglógva a suli által szervezett cápanézős túráról – elindulnak a romok túlsó bejáratánál lévő tavacskához. A mélybe merülve a felfedezés érzését hamarosan átveszi a rettegés, miután az ottani ökoszisztémához alkalmazkodott fehér cápa felbukkanása mellett az egyre fogyó oxigénjük is az életüket veszélyezteti.

Az alkotók tartották magukat ígéretükhöz, és nem az előzőekben megismert csapatnak alkottak egy második kalandot, hanem a helyszínt és az alapfelállást is megváltoztatva egy teljesen új szkriptet vázoltak fel. Dicsérendő, hogy a fent olvasható sztorival elvitték a Nyílt tengeren és A zátony által már szinte kifulladt vonalat egy másik irányba, és a tenger és a végtelen hullámok helyett egy sötétebb kontrasztú világot tártak elénk. A mexikói dzsungel alatt lévő elsüllyedt városban élő ragadozók léte bár némi kétkedésre ad okot, de remek húzás volt a készítők részéről (hiszen ha az idei év egyik legjobb horrorjában krokodilok tudnak dorbézolni egy ház pincéjében, akkor ez is hihető, nemde?). Megalkotásuk hasonló az első részhez, félig animatronikus (részben megépített és robotizált), ám nagyrészt CGI-jal feltuningolt példányok, a végeredmény így néhol eléggé megmosolyogtatóra sikeredett, viszont sokkal jobban néznek ki, mint az eddigiekben. A kamrák és folyosók megvalósítása is pazarul sikerült, a romos épületek, termek és szobrok, no meg a szinte mindet uraló víz alá került városban való bolyongások rendkívül nyomasztó, klausztrofób érzést adnak át, amelyet tetéznek a remekül elhelyezett jumpcare-ek, amelyek a szívbajt hozzák ránk a legváratlanabb pillanatokban (hallod, Annabelle 1-2-3?), és ezeket szerencsére egyáltalán nem vitték túlzásba. Véres jelenet egy-két sérüléstől eltekintve nem nagyon akad, gyorsan lezavarják a karakterek halálát, így aki egy vérszirupos fürdőre számít, csalódni fog. Ellenben férfitársaim gyönyörködhetnek a csodaszép lányok alakjában és khm… fenekében.

Persze hiába mindezek, mert a színészek és színésznők nélkül mit sem érne az egész. Ahhoz képest, hogy szinte csupa elsőfilmesnek osztották a szerepeket (kivétel az apukát alakító, többszörös Grammy-díjas John Corbett), nincs sok okunk panaszra. A lányok csinosak, szépek, ahogy az egy horrorfilmben minimum követelmény, emellett Sophie Nélisse (Mia), Corinne Foxx (Sasha) és Brianne Tju (Alexa) is hozza a minimum elvárható alakítást, Sylvester Stallone középső lánya, a szárnyait bontogató Sistine is helyt áll Nicole szerepében, az egyéb mellékszereplők sem annyire vészesek, első filmjükhöz mérten kihoztak mindent, amit a karakterük megkívánt.

A képi világ megteremtése és a színészek elfogadható játéka mellett az élményhez nagyban hozzájárul a zenei aláfestés, amelyet az első részt is jegyző Tomandandy (Thomas Hajdu és Andy Milburn) készített, amely ezúttal is elismerésre méltóan sikerült: a lágyabb dallamok éppúgy remekül passzolnak a nyugodtabb jelenetekhez, mint sejtelmesek és erőteljesebbek a drámaibb vagy akciódúsabb szcénákhoz. A 90 perces játékidőből közel 10 percet elvevő stáblista alatt meghallgathatjuk az egész filmet egybesűrítve, a hozzám hasonló audiofil nézőknek külön gyönyört adva.

A projekt elkészítése során történt némi változtatás: az először rebesgetett 48 méter mélyen munkacím nemsokára 47 méter mélyen – A következő fejezet címre módosult, majd ezek után megkapta a végleges Uncaged (kb. ketrec nélkül) címet. Az eredetileg idén június 28-ai dátumot az Annabelle 3 miatti (mint utólag kiderült, felesleges) félelem miatt eltolták augusztus 16-ára, hogy aztán a megnövelt, immár 12 milliós büdzséből leforgatott folytatás 40 milliós zöldhasút hozzon a konyhára, és a novemberi DVD, illetve Blu-ray és streaming megjelenés ehhez még hozzácsapjon némi aprópénzt is. Az anyagi siker így bár mérsékeltebb volt az előző részhez hasonlítva, azonban a vélemények rendkívül megosztottan alakultak: némelyek szerint visszalépés történt, mások viszont az egekbe magasztalják a ráncfelvarráson átesett kész produktumot. A cikk írója számára az első rész minősége a felkapott hype ellenére mostanra tükrözi az IMDb-s pontszámát (jelenleg 5.6), ám a folytatás jócskán megugorja az általam felállított magas lécet.

Nehéz verdiktet mondani a fentebb taglaltak összessége miatt, és hiszem, hogy sokan nem fognak egyetérteni, de számomra a folytatás kicsit jobban tetszett a 47 méter mélyennél. A helyszínváltás jól sikerült, a zenei és képi megvalósítás teljesen korrekt (na jó, a CGI-nál néha kilóg a lóláb), a hangulat egy pillanatra sem ül le, a jumpscareek egyáltalán nem feleslegesek, egyedül a színészek játéka hagy némi kívánnivalót maga után, de ez egy B-kategóriás filmnél még elfogadható. A pozitív lezárás nyitva hagyta egy esetleges harmadik rész esélyét, így nem lennénk meglepve, ha az eddigiek láttán megvalósulna a trilógiává bővülés. A sequelek hibáitól tartva semlegesen álltam a megtekintéséhez, de pozitívan csalódtam: a 47 Meters Down: Uncaged egy teljesen korrekt „folytatás” lett, és ezért nincs is szívem lepontozni Roberts alkotását.

7/10

IMDb | mafab