„Én még én vagyok.”

Advent első vasárnapja alkalmából két téli remake-et hoztam el Nektek. Mindkét film egymás felújítása, a kiváló kategóriából. Az 1982-es Dolog John Carpenter mesterműve és már önmagában az 1951-es „A lény – egy másik világból” felújítása. Az eredeti műről érdemlegesen nem tudok nyilatkozni, még nem láttam, de ismerem.

1982-őt írunk, Antarktisz. Helikopter üldöz egy huskyt, légpuskával, mígnem egy amerikai kutatóbázisra nem érnek és a félőrült pilóta meg nem lövi az egyik kutatót, s ő maga meg nem hal. A kutya megmenekül. A csapat egy része átvándorol a szomszédos norvég kutatóbázisra, hogy megtudják, miért viselkedett őrült mód a pilóta. A bázis romokban; a havon egy kétfejű emberi torzó holtteste, az épületben egy elvágott torkú férfi, véres balta a falban, egy jégtömb, amiből kitört valami és beszakította a mennyezetet. Szerencséjükre a norvégok videónaplót készítettek felfedezésükről, melyben egy idegen hajót találtak. MacReady (Kurt Russell) vezetésével elmennek az űrhajóhoz, és saját bázisukra viszik a torzót. A megmentett huskyt a többi kutya közé zárják, s mihelyt lekapcsolják a lámpát, a kutya feje négyfelé nyílik, és egy meghatározhatatlan alakú, szövetszerű dolog elkapja a többi kutyát, hogy feleméssze őket. Az ismeretlen lényt még időben elkapják, megölik és vizsgálatoknak vetik alá. A lény elkapja áldozatait, megeszi, felemészti és lemásolja minden egyes szövetét, így egy másolatot hoz létre, és bele tud bújni áldozata bőrébe.

Már a legelső horroroknál is megtanultuk, hogy a túlélés első szabálya a csapatmunka. Sokkal könnyebben kerülünk bajba, ha egyedül vagyunk. Ez a film ezt a „törvényt” köpi szembe. Hisz egy elzárt épületben még csak egymásra sem lehetnek utalva hőseink, hisz bárki lehet Dolog. Tökéletesen ábrázolja Carpenter a folyamatos gyanút, hogy senki nem bízhat senkiben, mindenki magára van utalva, és ez a földönkívüli bizony ravaszabb és aljasabb minden eddiginél. Maga a lény megfoghatatlan, nem tudjuk, hogyan került le a Földre, nem tudjuk, mi az indítéka, hogyan néz ki valójában. Igazi túlélővel van dolgunk, nem számít, hogy elégetjük, feldaraboljuk, akár egy fejként, lábat növesztve is tovább tud menekülni. De az emberi faj is ragaszkodik a túléléshez. Számomra az egyik legjobb űrlényes horror, számítógépes technikák nélkül tudták megborzongatni az embert, a robot alapú bábuk segítségével. Sokkal jobban szeretem Carpenter ezen művét, mint a Halloweent, bár teljesen más alapanyagból dolgozik, valahogy mégis nagyobb hatással van a nézőre. A kutyás jelenetekért külön kitüntetés járna, szinte látszik a husky szemében a ravaszság és a taktikázás.

Napjainkban igen népszerű régi klasszikusokat felújítani. Legtöbbször pofátlanul, képkockáról képkockára másolják az eredetit, semmi pluszt nem adnak hozzá. A 2011-es Dologgal kapcsolatban szerencsére ez nincs így. Előzményfilmet kaptunk, nem is akárhogyan. A film a norvég bázison történteket mutatja be. Egy ezer éve szunnyadó űrhajó jelzéseket küld, amit norvég kutatók találnak meg, a hajótól nem messze pedig egy jégbe fagyott űrlényt. El is viszik táborukba tanulmányozni. De a lény nem halt meg, kitör a jégből és elkezdi ugyanazt a pusztítást, amit a régiben.

Amiért remek ez a remake, hogy pluszt ad az eredeti történethez. Nagyon érződik a lelkiismeretes munka, minden a helyén van, minden autentikus. Én rosszul voltam a Prometheusnál is attól, hogy, bár előzményfilm, pont annyival fejlettebb technológiát használnak a szereplők, mint amennyivel előrébb van a cselekmény az Alientől. Az új Dolog teljesen megfelel az 1982-es elődnek, ugyanazok a gépek, az épület berendezése. Megtudhatjuk, mi tört ki a jégtömbből, ki volt az elvágott nyakú férfi, hogy került balta a falba. Érződik, hogy a készítők végigtanulmányozták a régiben tíz percig látott norvég bázist, és mindent ugyanúgy csináltak meg. Nagyon szép munka. Természetesen ezek mellett újít is ez a változat, a főszerepben már egy nő van (a réginél egy árva nő sem volt, még nem létezett a Ripley-féle női hős), a lény egy új kinézetét is láthatjuk, illetve plusz információként megtudhatjuk, hogy a Dolog nem tud szervetlen anyagot emészteni, kilöki magából, így akinek van fogtömése, fülbevalója, az még ember. Külön kiemelném, hogy a feldolgozás a lény transzformációiban is hű szeretett volna maradni elődjéhez, félig robotbábukkal, félig CGI-vel dolgoztak. Élethű munkát kaptunk. Amikor mozgásban látjuk a már megismert kétfejű torzót, az maga a horrorkatarzis. A stáblista közben pedig tökéletesen kapcsolják össze a két filmet, ilyen jó megoldást még egyszer sem láttam, a két film között a végére időbeli különbség nincsen. Szavamra, így kell felújítást csinálni, így működik a dolog!

Mindkét film a megfoghatatlan veszélyt mutatja be, hogy az ember már társai között sincsen biztonságban, mindenkiben ott szunnyadhat az ellenség. Mivel a 2011-es változatban sem láthatjuk premier plánból a lény valódi kinézetét, úgy értelmezem, hogy ez egy ősidők óta létező vírus, ami az univerzumokat járva több alakot is felöltött, elképzelhető, hogy az űrhajó sem az övé, csak elfoglalta. Mindig is sajnáltam, hogy a Dolog nem nőtte ki magát olyan halhatatlan horrorfigurává, mint például a témán belül az Alien vagy a Predator.

The Thing 1982: 8/10 IMDb | mafab

The Thing 2011: 7/10 IMDb | mafab