Smaragd Sárkány újabb vendégírása egy régi műről, köszönjük ezt is!***
Nem az első és nem is az utolsó farkasember-történet, talán állíthatom, hogy nem is a legjobban sikerült. Gore-típust kedvelőknek semmiképpen sem ajánlom. Inkább egy eredettörténetnek nevezném ezt az alkotást, és valahol ez lehetett a rendező (Terence Fisher – az Ő remake-jeiben szerepel Peter Cushing és Sir Christopher Lee a klasszikus Drakula-, Múmia-, Frankenstein- és aktuálisan Farkasember-történetekben – Hammer Film Productions) célja is. Ezért nem a horrorelemeken van a hangsúly, nem is annyira tökéletes az átváltozás és a maszk, mint az eredeti The Wolf Manben (1941), ez inkább egy drámai felvezetése, eredetkeresése lehet a likantrópiának (lycanthropy).
Spoilerezni egy ismert történetben viszonylag nehéz, azért megpróbálom a fontosabb csavarokat nem megemlíteni. Az elején egy hoszabb felvezetést látunk, amely gyakorlatilag az eredetről szól, így ezt pont nem szeretném felfedni. Így röviden: Spanyolország a helyszíne a farkasember megszületésének – bár én a vidéki, állattenyésztő életmódot tartom fontosabbnak, lényegesebbnek, mintsem a konkrét területet –, és egy szegény lány gyermekeként látja meg a napvilágot az ifjú főhős. Ezzel némi extra hátteret nyújt a néző számára a film, hiszen általában a korai likantróp történetekben a harapást a fiatal felnőtt évekre teszik, így elmarad a főszereplő múltjának bemutatása. És jelen esetben – spoilert kihagyva – ennek igencsak fontos szerepe van. Nyilván nem kell bemutatnom a későbbi Werewolf-filmek közül a Vérszomj (Ginger Snaps, 2000) címűt, amely kissé egybegyúrja a felnőtté válás, pubertás fogalmát a likantrópiával. Természetesen a fő fonál, a lényeg itt is a klasszikus farkasember-ember konfliktus kibontása ("Even a man who is pure in heart and says his prayers by night may become a wolf when the wolfbane blooms and Autumn moon is bright." – „Még akinek szíve tiszta, s esténként imáját mondja, az is farkas lehet holdvilágnál, ha a sisakvirág rügyét bontja.”), a környezet reakciója, a lelki tusa és az elmaradhatatlan szerelmi szál...
A farkasember átkának erőssége tehát drámai mivoltában van, a történetben, mely elindít minket a likantrópia eredetének útján. Talán az eleje éppen ezért néhol felületes, és nagyok az időugrások. Ettől függetlenül minden esemény gondosan összekapcsolt, nem túlmagyarázott, de könnyen érthető.
A felvezető karaktert többféleképpen is értelmezhetjük, a rendező eredeti szándéka más volt vele, mint ahogy később a közönség előtt kikötött. Hammer-produkció lévén a filmben több ismerős díszlet is feltűnik. Magam részéről még egy cseppnyi Notre Dame-i toronyőr-nyúlást is véltem felfedezni, legalábbis van egy nagyon ismerős jelenet.
Mindent összevetve kellemesen pozitív csalódás a film, nagyon tetszett a színészek játéka, a jelenetek kidolgozottsága, magának az eredetnek az értelmezése. Ajánlom Hammer-produkciók szerelmeseinek, farkasember-rajángóknak, horror- és drámakedvelőknek egyaránt.