Idén is megrendezésre kerül a Friss Hús rövidfilmfesztivál, amelynek megint lesz horrorszekciója. Mi már láttuk a Midnight blokk filmjeit, és most jól elmondjuk a benyomásainkat.

Acide / Acid (r.: Just Philippot)

Az Acide-ban hihetetlenül erős sav kezd hullni a felhőkből, így az emberek kénytelenek menekülőre fogni. Ez egy tipikusan olyan alapanyag, amelyből Roland Emmerich (Holnapután, 2012) egy toronyházbontós-kutyamegmentős-zászlólengetős alkotást rendezett volna, Just Philippot azonban inkább egy családi dráma keretei között szabadítja el az apokalipszist. A rövidfilm feszült és érzelmes, a színészek egytől egyig jól alakítanak, és a befejezés is kemény, a legjobb pillanatokat azonban az első másodpercek tartalmazzák: Philippot remek képpel adja tudtunkra, hogy mitől is kell majd félni, a hangokkal pedig ügyesen érzékelteti a pánik kitörését.

Baghead (r.: Alberto Corredor)

Kevint szörnyű kérdéseket kínozzák, amelyekre csak nemrég elhunyt ismerősei tudhatják a választ, így a férfi elmegy egy olyan helyre, ahol rövid ideig képesek feltámasztani a holtakat. A Baghead az egyik legerősebb rövidfilm a szekcióban. Már az elejétől kezdve titokzatos atmoszféra árad belőle és kiválóan adagolja az információt (a csavarja is zseniális). A legjobb húzása azonban az, hogy megmutatja, milyen mélyen képes elmerülni a mocsokban az ember, akitől holmi kísértetek és alakváltó rémségek soha nem vehetik el a legfélelmetesebb mumus címét.

Déjà vu / Deja Vu (r.: Olivier Labonte LeMoyne)

Deja vu. Tudod, ez az a jelenség, amikor úgy érzed, hogy amit átélsz, az mintha már megtörtént volna veled korábban. Jelen minifilm főhősnője egy rémálmát éli újra. Ugyan ez a kisfilm sem rossz, vannak hideglelős pillanatai, de a koncepcióból többet is ki lehetett volna sajtolni, mind karakterek, mind vizualitás terén – az összkép kissé laposnak érződik.

Homesick (r.: Samuel Goodwin)

Samuel Goodwin szerzeménye különleges koncepciójú alkotás. Egy kisfiú egyedül marad egy posztapokaliptikus világban. Várja haza anyját, aki talán már nem is él, miközben valami gonosz veszi körül a házat. A film már eleve a kiindulópontja miatt nagy feszültséggel bír, amit az értő rendezés kiválóan fokoz: az egyik jelenetben például egy ki-be csukodó ajtóval szerez cidrizős pillanatokat a nézőnek. A szkeccs szívfacsaró és egyben megmosolyogtató (a gyerkőc még ebben a közegben sem adja fel a napi rutinját), a gyerek pedig minden esetben gyerek marad: amikor úgy érzi, veszély közeleg, bemászik az ágya alá. Végtelenül emberi ez a kisfilm, és pont emiatt igazán erős.

The Blue Door (r.: Paul Taylor)

Valószínűleg ez a legismertebb cím az idei Midnight blokkban, ami annak köszönhető, hogy jelölték az idei BAFTA-n, de bizonyára arra is sokan felkapták a fejüket, hogy a főszerepet a Trónok harcában is megforduló Gemma Whelan alakítja. A The Blue Door egy házi ápolónőről szól, aki az egyik vizitje során észreveszi, hogy valami nem kóser – se a betegével, se annak lakásával.  Nos, a BAFTA-jelölés cseppet sem érdemtelen. Paul Taylor mértéktartóan építgeti a filmjét, a főszereplőt szépen követi a kamera, és egy idő után már nagyon várjuk, miféle borzalommal fog találkozni. Várakozásunknak jó kis jutalma lesz, Whelan pedig bámulatos alakítás nyújt a gondozó szerepében, akinek a ház sötét alakja mellett a saját frusztrációival is meg kell küzdenie.

The Whistler (r.: Jennifer Nicole Stang)

Egy lánynak egy este a húgára kell vigyáznia. Elolvas neki egy mesét egy alakról, aki réges-rég gyerekeket rabolt el a városból. Szépen lefeküdnek aludni, ám a fabula rémisztő alakja természetesen visszatér az éjjel (a Babadook kacsingat a háttérben).  A hamelni patkányfogó történetéből táplálkozó szkeccs minőségi élmény: ügyes kamerakezelés, szépen emelkedő feszültség, zseniális legendaidézés, és két tehetséges színésznő jellemzi. Viszont az a nagy hanggal előadott ijesztés nem kellett volna, ezekről leszokhatnának már a filmesek.

We Summoned a Demon (r.: Chris McInroy)

A ’80-as éveket megidéző rövidben két barát szeánszot tart, aminek az lesz a vége, hogy megjelenik előttük egy démon, akit nem tudnak levakarni magukról… A fillérekből összedobott képi világ tényleg tiszta ’80-as évek – a vörös szín legalább olyan fontos szerepet játszik itt, mint a Mandyben. A nagy csavar az, hogy nem egy véresen komoly horrort, hanem egy komédiát látunk, amelyből ugyan többet is ki lehetett volna hozni, de a két főszereplő hülyéskedésén alapvetően jól el lehet szórakozni.

A Friss Húsból március 25. és 31. között lehet falatozni.