„Nem tudom, milyen árat kell fizetnem azért, hogy megtörtem a hallgatás törvényét. Nekünk, alkimistáknak az a tapasztalatunk, hogy bölcsebb, ha ismereteinket nem osztjuk meg a laikusokkal. Én Varelli, a londoni építész, találkoztam a három szülőanyával, és építettem nekik három otthont, egyet Rómában, egyet New York-ban és egyet a németországi Freiburgban. Ők hárman erről a három helyről bánatot, könnyeket és sötétséget bocsátottak a világra, de mire erre rádöbbentem, már túl késő volt. Mater Suspiriorum, a sóhajok anyja Freiburgban él, hármuk közül ő a legidősebb. Mater Lacrymarum, a könnyek anyja Rómában uralkodik, hármuk közül ő a legszebb. Mater Tenebrarum, a sötétség anyja, New York-ot igázta le. Hármuk közül ő a legfiatalabb, ám a leggonoszabb. És én építettem meg borzalmas lakhelyeiket, melyeket megtöltöttek rettenetes titkaikkal. Nem szülőanyák ők, hanem olyan mostohák, akik nem tudnak életet adni, csak elvenni.” – így szól az alkimista Varelli vallomása Dario Argento Három anya trilógiájának második darabjában, az Inferno-ban. Argento ezekben a filmjeiben (Suspiria, Inferno, Könnyek anyja) létrehozott egy sajátos mitológiát, amiben ez a három nővér minden boszorkányok ősanyjaként, és a szenvedések és kínok forrásaiként jelennek meg. A trilógia első darabjának, a Suspiria-nak idén érkező újrafeldolgozása ismét elhozza nekünk a három anya mítoszát. De valójában honnan erednek ezek a vészjósló anyák, és mi volt az a forrás, ami megihlette Argento-t, hogy létrehozza őket?

Először is azt mindenképp tisztázzuk le, hogy eredetileg a három anya alakját nem Argento találta ki. Ezeknek a végzetes nővéreknek a megteremtése Thomas de Quincey, angol esszéista nevéhez köthető. De Quincey a nagy angol romantikus esszéíró nemzedék tagja volt, akinek életét sok viszontagság színesítette. Miután megszökött az iskolából, Londonba ment, ahol nyomorban tengette életét, míg 1803-ban be nem iratkozott az oxfordi egyetemre. Aztán 1804-ben az ópium rabjává vált, ami az életének egy jelentős részére rányomta bélyegét. Az 1821-ben megjelent főművében, az Egy angol ópiumevő vallomásaiban erről az időszakáról ír részletesen, jellegzetesen romantikus stílusban fogalmazva. Ennek a könyvének a folytatását, vagy bónuszkötetét, a Suspiria de profundis-t 1845-ben adták ki. A személyes vallomások, és részletes életút bemutatás után, de Quincey itt már saját ópiumos látomásairól és rémálmairól ír. Ebben a művében, és azon belül is a Levana, és a fájdalmak asszonyai című fejezetben tesz említést a három anyáról. Ebben a szakaszban de Quincey arról ír, hogy Oxfordban gyakran megjelent neki álmaiban Levana római istennő, akinek nevében celebrálták azt a szertartást, mellyel minden újszülöttet elindítottak az életbe. Lényegében őt tartották a születés, és a gyermekek neveltetésének istennőjének. Szívünk nevelése volt ez, a bennünk lakozó hatalmak, a szenvedélyek, küzdelmek és kísértések iskolája, s az ellenállás során megsokszorozódó erőé, mely mind nyomot hagy a gyermeken. És ezekhez a fejlődésekhez elengedhetetlen a fájdalmak, kínok és szenvedések megtapasztalása. Itt lépnek be a képbe az emberi szív megrázkódtatásait okozó erők, akikkel Levana oly gyakran lép kapcsolatba; ők a három anya.

De Quincey mitológiai előképként a Gráciákhoz, a Párkákhoz, a Fúriákhoz, és az eredeti Múzsákhoz hasonlítja az anyákat, akik hozzájuk hasonlóan szintén hárman vannak, és hasonló mitikus alakként írja le őket. Ők azok, akik minden egyetemes kín forrásai, és emberek hosszú generációit gyötrik, elkísérve őket egészen halálukig, és próbára is teszik az emberi szívet, hogy képes e ellenállni az ő megpróbáltatásaiknak. De Quincey sorra is veszi a három nővért, részletezi titulusaikat és feladataikat. Argento későbbi verziójához képest már itt észrevehető egy apróbb eltérés, hiszen itt még Mater Lacrymarum, a könnyek anyja, aki a legidősebb a nővérek közül. Ő az, aki magával hozza azt a bánatot, és haragos keserűséget, amit szeretteink elvesztése, megannyi kudarcunk, és a világ szörnyűségei iránt érzünk. Előle nem menekül sem gazdag, sem szegény, mindenkihez szabad bejárása van. Akik már megtapasztalták milyen érzés végérvényesen elveszíteni valakit, vagy valamit, amit mindennél jobban szerettek, azoknak a könnyei felett ott őrködi Mater Lacrymarum. Mondhatni ő a veszteségek asszonya. Őt követi a sorban Mater Suspiriorum, a sóhajok anyja. Ő a reményvesztettség, a beletörődés védőszentje. Akiknek annyi keserűség tépázta meg életét, hogy már beletörődtek reménytelen helyzetükbe, és már esélyt sem látnak arra, hogy kilábaljanak belőle, hozzájuk már rég elért Mater Suspiriorum. Rabszolgák, csavargók, kitagadottak, számkivetettek és azok, akik állandó megaláztatásban, és terrorban élik mindennapjaikat, akár családon belül, akár egy kegyetlen rabiga alatt, ők mind a sóhajok anyjának birodalmához tartoznak. A legfiatalabb nővér, és az utolsó is a sorban, Mater Tenebrarum, a sötétség anyja. Ő az, akiről de Quincey úgy ír, hogy „nem nagy az ő birodalma, hisz különben nem virulhatna élet; de ahol ő uralkodik, minden hatalom az övé”. Akiket már nővérei a végletekig kínoztak, és akikben nagy lélek rendült meg óriási megrázkódtatás hatására, azokra csap le. Ő az őrület asszonya, az öngyilkosok kerítőnője, de gyilkosságba is hajszolhatja a meggyötört lelkeket. A legvégső, legveszedelmesebb sötétségbe burkolja a szívet és az elmét, ami néha egyenesen a halálhoz vezet. Így uralják ők az emberi szenvedések és kínok minden formáját, és látják el magasztos feladatukat. Minden salakot kiégetnek az emberből, hogy ősi és borzalmas igazságokat ismerhessenek meg. Ahogy de Quincey írja, azért gyötrik a szívet szüntelenül, hogy lehetőségeinek legvégső határáig csigázzák szellemét. Ezen a ponton de Quincey a saját életére is rávetíti a három anya hatását. Azt írja, hogy Mater Lacrymarum már gyerekkora óta kínozta őt, és mikor ezt a könyvet írta, abban az időben adta át őt Mater Suspiriorumnak, hogy folytassa rajta a megkezdett munkát. Majd a lelkére kötötte, hogy ha majd a sóhajok anyja végez vele, át kell adnia Mater Tenebrarumnak, hogy majd élete utolsó szakaszában befejezze rajta művüket.

A könyv természetesen nem kerülte el Dario Argento figyelmét sem, akire nagy hatással voltak a leírtak, és a három nővér alakja különösen mély benyomást gyakorolt rá. Mitikus alakjukat egybeolvasztotta a boszorkánysággal, és végzetes szerepük mellett őket tette meg minden boszorkányok ősanyjaivá. Ő jelölte ki a három várost, Freiburgot, Rómát és New York-ot, mint a nővérek lakhelyeit. Argento elég alaposan beleásta magát a boszorkányság és a mágia témáiba. Elmondása szerint ezekben a mítoszokban mindig volt egy visszatérő elem, mégpedig a házak és azok jelentősége. Épp ezért talált ki mindhárom nővérnek egy saját házat, egy vészjósló otthont, ami a hatalmuk központjaként szolgál. Ezt a mítoszt gyúrta össze akkori élettársa, Daria Nicolodi nagymamájának történeteivel, és ebből az elegyből született meg 1977-ben a Suspiria, ami Mater Suspiriorumot, a sóhajok anyját helyezte a középpontba. Bár Argento itt még nem mutatta be a három anya mítoszát, sokkal inkább a klasszikus tündérmesei és álomszerű motívumokat használta fel, ezért itt még a sóhajok anyját is csak polgári nevén, Helena Markos-ként ismerjük meg. A trilógia második része, az Inferno, viszont már teljes mértékben e köré a mitológia köré épül. A nővérek közül itt Mater Tenebrarum, a sötétség anyja jut főszerephez, de Mater Lacrymarum, a könnyek anyja, már itt is beköszön a Rómában játszódó történetszálban. Ebben a filmben tudjuk meg azt is, hogy a három anya otthonait egy Varelli nevű alkimista építész tervezte, aki ezeknek az asszonyoknak a hatalmába került. Egyébként Varelli karakterében Argento mintha csak magát, Thomas de Quincey-t jelenítené meg. Gondoljunk csak bele! Egy angol művészember, aki találkozott a három anyával, és ezt a találkozást, és a nővérek jellemzését egy könyvben örökíti meg. Beszédes összefüggések. De van itt más érdekesség is. Ugye de Quincey leírja, hogy a három nővér egymásnak körbeadva keserítik meg az életét, és majd utolsóként Mater Tenebrarum fogja beavatni őt a legvégső szenvedésbe, halála előtt. Varelli figurája pedig úgy jelenik meg az Inferno-ban, mint egy öreg, megkeseredett, beteg ember, aki talán már mentálisan sem teljesen beszámítható. És mint Mater Tenebrarum rabszolgája. Ez alapján könnyen lehet, hogy a vén alkimista előzőleg még a másik két anyánál is „vendégeskedett” egy darabig, mielőtt a sötétség anyjához került volna. Emellett Mater Tenebrarum is úgy hivatkozik magára és nővéreire, mint a halál megtestesítőire, és ő, mint az utolsó nővér a sorban, a halál alakjában tűnik fel a film végén. De Quincey korábbi jellemzése, és az általa felállított sorrend alapján a három nővér, vagyis könnyek, sóhajok, és sötétség folyamatos, egyenes útként vezetnek el a végső pusztuláshoz, a halálhoz.

Dario Argento mindent egybevetve egy sajátos és ikonikus mitológiát épített ki Thomas de Quincey ópiummal átitatott lázálmai alapján. Hatása a horror műfajára és általánosságban a filmművészetben tagadhatatlan, hiszen a maga módján ősi témákat és mitikus alakokat teremtett újra filmjeiben. Napjainkban pedig Luca Guadagnino vette elő a történetet újra és folytatta de Quincey és Argento munkáját, új életet lehelve a három anya mítoszába.