Van egy olyan érzésem, hogy a klasszikus krimi, mint filmművészeti műfaj lassan háttérbe szorul, annak ellenére is, hogy vannak jeles képviselői – leginkább a skandináv területen született alkotásokra gondolok. Valószínűleg azért mert a filmekre aggatott „thriller” címke sokkal hangzatosabb a „bűnügyi film” napjainkra talán túlságosan megkopott azonosítójánál. Pedig a klasszikusok és azok főszereplői rengeteg kellemes percet szereztek egykoron a nézőknek. Senkinek nem kell bemutatni Arthur Conan Doyle zseniális nyomozóját Sherlock-ot vagy Peter Falk ikonikus karakterét, Columbo-t. Ezek a karakterek képesek bebizonyítani nekünk azt, hogy legyen bármennyire hihetetlen is, mindig van magyarázat egy jelenségre vagy egy szörnyű tettre. Bebizonyítják, hogy a logika és az intelligencia legyőzheti a káoszt. Hogy a bűn nem maradhat elfedve, a bűnös mindig megfizet a tetteiért. Ez a műfaj legnagyobb erénye. Válaszokat ad. Válaszokat az általunk néha csak elsuttogott kérdésekre.

A fentiekhez hasonló a krimi királynőjének, Agatha Christie-nek, híres karaktere Hercule Poirot is, akit a vásznakon az elmúlt közel száz évben olyan remek színészek formáltak meg, mint John Malkovich, Ian Holm vagy éppen Kenneth Branagh, aki már több Christie művet is adaptált a gyöngyvásznakra – több-kevesebb sikerrel. Branagh véleményem szerint jó rendező, aki kellő hozzáértéssel képes irodalmi alapanyagok felhasználásával emlékezetes filmeket készíteni – ennek tökéletes példája a Robert De Niro főszereplésével készült ’94-ben bemutatott Frankenstein. Az ír származású színész-rendező a Gyilkosság az Orient Expresszen és a Halál a Níluson után a krimi nagyasszonyának újabb művét álmodta vászonra ezúttal „természetfeletti thriller” stílusban. Az írónő 1969-ben Hallowe’en Party címen megjelent regénye alapján született film azonban elég rugalmasan kezeli az eredeti művet és talán épp ennek köszönhetően működik és válik azzá, ami egyre ritkább. Igazi krimivé, ami kellemes borzongással is képes eltölteni nézőit.

A híres nyomozó, Hercule Poirot (Kenneth Branagh) egy kedves ismerőse, Ariadne Oliver (Tina Fey) kérésére részt vesz egy szeánszon, azzal a céllal, hogy közösen leleplezzenek egy médiumot, Mrs. Reynolds-ot (Michelle Yeoh). A szeánsz azonban nem várt eredménnyel zárul és a holtestek is egyre sokasodnak az elátkozottnak tartott házban, a nyomozónak és segítőinek pedig egy olyan gyilkosság szálait is fel kell göngyölítenie, ami már a múlt homályába vész…

Branagh irodalmi ihletésű dolgozatában kellemesen vegyíti a klasszikus krimi jellegzetességeit a thriller – és néha a horror – műfaji sajátosságaival, ami ennek köszönhetően egy szórakoztató és érdekes filmet eredményez. Ehhez a rendezői munkán kívül jelentősen hozzájárulnak a remek színészek, azonban két művészt szeretnék igazán kiemelni. Az egyik természetesen maga Branagh, aki remekül formálja meg a visszavonult nyomozót, azonban számomra a leginkább meggyőző az az introvertált Leopold-ot megformáló Jude Hill játéka volt. Nagyon érezhető a jelenléte a vásznon és a történetben játszott szerepe csak még jobban hangsúlyossá teszi karakterét.

Kenneth Branagh velencei szeánsza alapvetően egy kellemesen sikerült mozi, egy igazi múltidéző krimi, ami jó szívvel ajánlható a műfaj szerelmeseinek éppúgy, mint azoknak, akik még csak most ismerkednek a műfajjal. A hangulat, a helyszín – a ház árnyjátékkal előadott története elégedett mosolyt csalt az arcomra –, a karakterek és maga az ügy is érdekes, akárcsak a film által kínált megoldás. Még akkor is, ha ezúttal nem lehetünk biztosak abban, hogy minden esetben győzedelmeskedhet az intellektus és a józan ész az ismeretlen és túlvilági felett. Ez a film egy jól sikerült mozi. Varázslat, ami tökéletesen működik abban az esetben, ha hajlandóak vagyunk létezését és működését elhitetni magunkkal. Csak így van értelme. Egyébként ne is próbáljuk meg…

IMDb