A bemutatkozómban olvashattátok már, hogy szeretem Guillermo del Toro munkásságát. Sajátos látásmódja lenyűgöz, képi világa fogva tart akkor is, ha csak a Hellboyt nézem, és borzadással vegyes csodálatot ébreszt bennem, ha például A faun labirintusában ismerem fel a keze munkáját. Éppen ezért örömmel vettem észre, hogy rábízták A kór (The Strain) rendezését.

Ha már pont Drakula-tematikát tartottunk múlt héten, elevenítsük fel A kór alaptörténetét. Egy repülőn az óvilágból egy rejtélyes láda érkezik, amelynek tartalma jobbára csak föld, és a repülő utasait mintha valami különös kór támadta volna meg. Hmmm, honnan ismerős ez a sztori? Bizony-bizony, a jó öreg Bram Stoker-történet, és egyre másra tűnnek fel a sorozat részeiben elemek az eredeti Drakula-mítoszból. De nem kell tartanotok, Torónak és szerzőtársának, Chuck Hogannek nem az a célja, hogy még egy bőrt lehúzzon az unásig ismételt történetről. Aki valami többre, jobbra vágyik, mint Bella és a csillámvámpírok, annak kihagyhatatlan ez a sorozat.

Először is a vámpírok miatt. A történet visszanyúl a korai vámpírábrázolásokhoz. Maga a Mester, bár igen erős hatalommal bír, cseppet sem kívánatos sem külsőleg, sem motivációit illetően. Esze ágában sincs romantizálni, érzelmeknek semmi helye nincs az általa uralt fertályán a világnak. Teremtményeit nem ruházza fel automatikusan értelemmel, a fertőzés, amit terjeszt, csak zombikatonákká degradálja az ésszel és érzelmekkel rendelkező emberi lényeket. De képes arra, hogy kiragadja ebből a vegetatív állapotból tetszőleges katonáját, és “naggyá” tegye. Ám ez a nagyság sem egyéb, mint a szabad akarat szikrányi illúziója. Teremtményei örökös függésben élnek mesterüktől. Ez alól némiképp kivétel az exnáci Thomas Eichorst, aki szabad akaratából és meggyőződéséből állt az ősvámpír mellé, bár ügyes szemlélő a téboly mellett felfedezheti, hogy Eichorst, bár hatalma a Mesteréhez mérhető, ugyanúgy alárendeltje az óvilági vámpírnak. A második évad ráadásul elkezd háttérinformációkat csepegtetni a Mesterről, Eichorstról, az öreg Setrakianről, és úgy általánosságban a vámpírok biológiájáról, történetéről.

Másodszor, a képi világ. Mind a sminekeseket, mind pedig a vizuális effekteket díjra jelölték az évadok során. És valóban, ha belefeledkezünk egy-egy epizódba, szinte a bőrünkön érezzük a sztrigojok fehér nyákját, borzadva látjuk, hogy a Mester exnáci haverja hogy néz ki civilben, és bár amúgy minden biológiai ismeretünkkel ellenkezik, készséggel elhisszük, hogy vámpírnak lenni nem más, mint egy parazitát hordozni halott szöveteink között. Szinte érezzük a férgektől hemzsegő zsíros föld ízét a szánkban, vagy a csatornákban küzdő alakulatok hideg izzadságának savanyú szagát. Tudjuk, hogy az öreg Setrakian koszos rongyai milyen szagot árasztanak, és érezzük, hogy Eichorst érintése hideg, mint a tél. Mindezt azért, mert a látvány Torónak köszönhetően a zsigereinknél ragad meg minket, és olyan közel von a sorozat világába, hogy vergődő szívvel kapkodjuk a levegőt, mintha mi magunk lennénk a sztrigojok támadásainak a célja.

Harmadrészt pedig ne feledkezzünk meg a zenéről sem. Ramin Djawadi neve ismerősen csenghet a Trónok harca és a Westworld rajongóinak is. Hihetetlenül manipulatívan bánik a zenével, ha kell, tudja hogy simuljon a történtek alá észrevétlenül, máskor pedig nagyszabású és merész.

Az első évadban megismertük a bábukat a sakktáblán, a második évadban pedig mozgásba lendültek az események. Flashbackek révén többet tudunk meg a Mesterről, hű fegyverhordozójáról, Eichorstról, valamint a vén ószeres Setrakienről. Az első részben bemutatott kezdeti pánik, ami szétzilálta az embereket, bizonyosságra vált. Ennek az évadnak a fő motívuma az összefogás. A részek során szépen lassan tisztázódnak az erővonalak, és ízelítőt kapunk a két szembenálló fél repertoárjából is. Az emberi oldalon kapcsolatok, szövetségek alakulnak, több érzelmet, hátteret kapnak a korábban felvezetett karakterek, ezáltal szerethetőbbekké, vagy éppen idegesítőbbekké válhatnak. (De most komolyan, aki látta, mondja meg nekem, Zachnek mi az istenért kell ilyen rém idegesítőnek lennie. Néhányszor személyesen osztanék neki ki néhány pofont a saját szeretetétől megbéklyózott édesapja helyett.) Néhány karakter kihullik, de ismerünk meg újakat is. Rejtélyes artifactok és szereplők kerülnek a képbe, és az évad végére érezzük, hogy valami sokkal hatalmasabbnak lettünk részesei, mint amit az első évad ígért nekünk. Az évadzáró epizód bevisz nekünk egy-két gyomrost, de még nyitva hagyja a remény felé vezető ajtót nekünk.

Összességében: ha szereted a vámpíros vagy zombis sztorikat, de már megcsömörlöttél a csillámpónivámpíroktól, akkor igazán csak ajánlani tudom. Ugyanígy, ha tetszik Guillermo del Toro látásmódja, a képernyő előtt a helyed, nem fogsz csalódni. Ha nem szereted a feliratos filmeket, mert csak, akkor se csüggedj el, szinkronosan is elérhető a FOX csatornán.

Ne hagyjátok ki!

9/10

IMDb | mafab