A horror és a zene kapcsolata nemcsak ott érhető tetten, hogy különleges filmzenéket készítenek el egy-egy filmhez, vagy éppen igyekeznek ránk hozni a frászt néhány jól sikerült dallammal az ijesztőbb jelenetek felvezetéseként. Vannak kifejezetten olyan előadók, akik előszeretettel mossák egybe ezt a két műfajt és olyan showt csinálnak nekünk a színpadon, ami felér egy megtestesült rémálommal. Ilyen Alice Cooper is, sőt ő az egyik fő képviselője a shock-rock elnevezésű irányzatnak. (Tudjátok, ő Johnny Depp nagy haverja, aki az Éjsötét árnyékban is feltűnik.) Tegnap élőben is átélhettük, mit is jelent ennek a részese lenni.

Alice Cooper nem ma kezdte az ipart, első zenekarát 16 évesen alapította és több név alatt énekelt. 1969-ben vette fel a zenekara és ő maga is az Alice Cooper nevet és ezzel megszületett egy igazi karakter is. Alice úgy vélekedett, itt az ideje, hogy igazi főgonoszok is fellépjenek a rockzene egére és magára vállalta ezt a feladatot. Éppen ezért a színpadi showjukra a sötét, elborult karakterek felvonultatása jellemző, furcsa (nem ritkán női) ruhákban, elkenődött sminkben, kígyókkal és egyéb látványelemekkel megtoldva lépnek fel és igencsak botrányos dolgokat hajtanak végre az előadásuk közben. 1969-ben például azzal keltettek botrányt, hogy Cooper egy élő csirkét dobott a közönség közé, akik széttépték az állatot. Az énekes azzal magyarázta tettét, hogy városi gyerekként fogalma sem volt arról, hogy a csirke nem tud repülni. Elvégre akkor minek neki szárny, nem?  1970-ben az I’m Eighteen című kislemezükkel aratták az első sikerüket (ekkor már Frank Zappa áldásos felügyelete alatt) és a többi pedig már történelem.

A férfiú tehát most tapossa a 69. életévét, de ez egyáltalán nem látszott meg a színpadi jelenlétén. Elég volt csak megjelennie és a közönség máris őrjöngött. Igazi showman ez az ember, akinek egy szemöldökráncolása nagyobb hatást keltett és jobban be tudta vele vonni a közönségét, mint más előadók a folyamatos „kezeket a magasba” kiabálásai. Egyszerre volt döbbenetes, bizarr, izgalmas, felemelő és szórakoztató a koncertje, amit az idén 20. születésnapját ünneplő Fehérvári Zenei Napokon (FEZEN) nézhettünk meg.

Rengeteg koncerten voltam már, imádom a rockzene szinte minden válfaját és tapasztalataim szerint (mert voltam más műfajú előadók koncertjein is) a rockzenekarok képesek a legnagyobb showt csinálni. Itt azonban nem szimpla koncerten vehettek részt a nézők, hanem egy komplett, szépen felépített előadást kaptak. Megvolt a bevezetés, majd jött a teljes elborulás, amit a végtelen felszabadulás követett. Szépen és tudatosan megkomponáltak mindent, az átkötések az egyes részek között baromi jók voltak (a dob-basszus szekció külön kedvencem volt). Alice Cooper kb. minden számában valami más ruhában volt és nem csak elénekelte, hanem minden porcikájával, mozdulatával és az egész jelenlétével átélte a dalait. Az első szegmens inkább rockos és cirkuszos volt, itt még nem indították be a horrorrakétákat, de aztán elszabadult a pokol.

Az egész őrületszekció a legismertebb számukkal nyitott, vagyis a Poison-nal, ott még csak kapargatták a felszínt és szépen átvezettek minket a teljes őrületbe. Alice belejtett egy véres köpenyben, a Feed My Frankenstein című száma közben pedig behoztak egy olyan szerkezetet, amivel a tudós életre keltette a szörnyét, Alice bele is ment a gépbe, jöttek a villámok, meg amit akartok, tehát eljátszották nekünk az egészet, hogy aztán a szám végén bejöjjön egy hatalmas szörny, ami fel-alá rohangált a színpadon. Imádtam és itt még nem volt vége a dolognak. Alice a színpadon elhelyezett cirkuszi ládából előrántott egy embernagyságú babát, amivel táncolt, majd később már egy élő, igazán creepy baba jött be, aminek a hátán ott volt egy kar, amivel fel lehetett húzni és akit végül Alice szépen kinyírt. Ezt követte az Éjsötét árnyékból is ismert jelenet, tehát Cooper kapott egy cuki kis kényszerzubbonyt és egy zombiszerű horrornővért, aki kínozgatta őt egy kicsit, majd Cooper igyekezett kiszabadulni, de végül guillotine alatt végezte, a feje pedig lehullott egy kosárba. Ez egy baromi jól megkomponált rész volt, mert tényleg Cooper feküdt be a nyaktiló alá, láttuk ahogy ott vonaglik és úgy elterelték a figyelmünket, hogy fogalmam sincs, mikor tüntették el őt onnan.

A zárórészben átadták aztán magukat és minket a teljes felszabadulásnak. Alice levetette fekete, véres, bőrcuccait és bejött egy aranycuccban, ami jobban csillogott, mint egy diszkógömb és eltolta az én személyes kedvencemet, a School's Out című számot (ami mellesleg a Sikolyban is benne van) belevegyítve a Pink Floyd Another Brick in the Wall-ját. Jöttek a hatalmas labdák, a konfetti meg amit akartok és természetesen a közönség felrobbant.

Életem egyik, ha nem a legjobb koncertélménye volt a tegnapi. Alice Cooper lehet, hogy nem a legjobb énekesek egyike a csikorgó ajtóra emlékeztető hangjával, de hogy az egyik legprofibb és legszuggesztívabb előadó, az egyszer biztos. Nem csodálom, hogy olyan énekesekre, zenekarokra volt hatással a munkássága, mint Marilyn Manson, a Kiss, a Lordi, vagy éppen Ozzy. Csodálatos, lehengerlő, energiával teli, nagyon erős képi elemekkel élő koncert volt ez. Igazán szerencsés vagyok, hogy láthattam élőben fellépni Alice Coopert, mert amiket a felvételeken láthattam eddig, a közelében sem volt annak az élménynek, amit most átélhettem.