Vannak filmek, amiket nem nézünk meg többször, nem tesszük be szombat este kikapcsolódás céljából és megpróbáljuk azonnal elfelejteni a látottakat. Van, hogy ezt mind nem azért tesszük, mert a film rossz, hanem a látottak annyira megrázóak, nyomasztóak, hogyha nem próbáljuk azonnal elfelejteni, vagy utána nem nézünk meg valami limonádét, napokig letargiába taszít minket. A Poughkeepsie-szalagok (The Poughkeepsie Tapes - 2007) is egy ilyen film, legszívesebben soha nem néztem volna újra, ha nem kell pontosan visszaemlékeznem a történetére.
Az Ideglelés óta nem volt szerintem olyan found footage, ami után elgondolkodtam volna, hogy a látottak vajon tényleg film, vagy ez megtörtént. Ebben az esetben is még a film közben többször is felmentem a netre, hogy leellenőrizzem, nem egy snuffot látok-e, és ez mind kitaláció. Kitaláció, de nem áll messze a valóságtól, talán ezért is annyira megrázó. Amit bemutatnak benne, sajnos bármikor, bárhol, bárkivel megtörténhet. A rendező, John Erick Dowdle felelős az általunk 2014. legjobb horrorjának megválasztott ***Úgy fent, mint lent (As Above, So Below)*** remekműért, melynél eredetibb kézikamerás horror szinte nincs is. Ebben az esetben sem kell csalódnunk. A Poughkeepsie-szalagokat nem csak egyszerűen bemutatják, külön kerettörténetet is kapunk, FBI-os szakértők interjúival, az áldozatok hozzátartozóinak nyilatkozataival.
Poughkeepsie városkájában egy nap a rendőrség elborzasztó dolgokat talált, egy szekrényben több tucat számozott videókazettát és egy faládába zárt, rég halottnak hitt lányt. A szalagok megnézése után rá kellett jönniük, hogy két sorozatgyilkossal kapcsolatba hozható bizonyítékokat találtak. Azonban nem két gyilkos volt, hanem egy, aki két profilt létrehozva ölt, tetteit pedig, mint egy házi pornót, felvette, hogy később újranézhesse azokat. A szalagoknak köszönhetően az FBI újra tudta profilozni a gyilkost, és ezeket felhasználva az akadémián leendő gyilkossági nyomozóknak vetítették le mint tananyagot.
Ami a szalagokat illeti, hihetetlenül rossz minőségűek, ami szerintem a cél is volt, mert sokkal valódibbnak tűnnek, a néző pedig nagyon koncentrál, hogy lássa, mi történik, mikor pedig a kép kitisztul, vagy tudatosodik, hogy mit is nézünk, a vér megfagy. Van, hogy nem látunk mindent premier plánban, hála a jó istennek, de olyan jelenetek vannak a szalagokon, hogy a néző retinájába égnek. Két jelenetet én minden idők legfélelmetesebbjének, legaljasabbjának tudnék választani; mikor tudatosult bennem, hogy mit láttam, majdnem lefordultam a székről.
A „cselekmény” fő részét Cheryl Dempsey aktája teszi ki. A fiatal lányt házából rabolta el a gyilkos, hogy 8 éven keresztül minden nap kínozza, a lehető legkegyetlenebb módokon, rabszolgájává és bűntársává tegye, hogy a lány teljes személyiségét eltörölje. Miközben néztem mindezt elszörnyülködve, rá kellett jönnöm, hogy bár ez nem a valóság, de ennél sokkal durvább dolgok történnek a valóságban, egyáltalán nem irracionális a film. Fel lehetne hozni Natascha Kampusch vagy az amstetteni vérfertőzési ügyet is példaként (későbbiekben mindkét ügyről lesz cikk).
Egyedül, ami szerintem felesleges volt és kissé hatásvadász, az az, hogy a szalagok alatt zene szólt, amit teljes mértékben érdektelennek tartottam, de legalább kirántott a látottakból. Nem szeretném lepontozni a filmet, mert ez egy jó horror, de önszántamból még egyszer nem fogom megnézni, hangulatilag olyan, mint a Megan is Missing, az taglózott le utoljára ilyen szinten. Ajánlom azoknak, akik szeretik a sorozatgyilkosokról szóló filmeket, az áldokumentumfilmeket, és az idegeik kötélből vannak.
Szerintem: 10/10