Urseste új novellával örvendeztetett meg minket!

Jó volna pihenni! Jó volna nem szorongatással ébredni! Ezzel fekszem, ezzel kelek, részemmé vált már fojtogatásod. Kipattannak véreres szemeim, odakint sötét van, a szobát betölti. Még szinte csöpög rólam elálmodott világom utolsó sara, de újra itt vagyok a valóságban. Ki határozza meg melyik világ az igazi? Melyik az, melyben megéri élni? Álmaimban világok ura vagyok, szárnyalok, varázsolok. Ellentmondok minden beszűkült törvénynek, ledöntöm a realitás gátjait, sodródom képzeletem varázsos tengerén. Felduzzasztva állt hosszú ideig, de a száraz falak hamar átáztak, kirágták teremtményeim, hogy szabadon úszhassak. Enyémek ők, ki másé lehetnének? Bele sem gondolok, hogyan keletkeztek. Ha nem lett volna ilyen, amilyen, tán akkor is léteznének? Tán akkor is megszülte volna őket tudattalanom méhe? A válasz elrejtve pihen mélyen…

Remegő kezekkel dobom le magamról átizzadt takaróm súlyát, szívem hangos dobbanási megtöltik a mindenséget. Hallom, érzem, mindenem erre az ütemre mozog, begyakorolták, hogy aztán előadják. Saját testem fordul ellenem, a zsíros ujjak morzsolgatják vékony nyakam, kristályvoltom egykoron tiszta volt. Beszennyeződött hosszú évek alatt, mások hajigálták rá a sarat! Egész lelkem remeg, tenyerem izzad, kicsúszik álommal átitatott poharam belőle. Hangosan csattan szét a megkopott padlón, igyekszem elérni, de ez nem képzelet, kiborul belőle minden, mi éjjel enyém volt még. Össze akarom szedni, ragasztani belőle újat, vérem tartaná egybe, de ehelyett a pótolhatatlan nedű az ébrenlétre csöpög, a szilánkok vakon bámulnak rám. Legalább lennének számon kérők! Csak egy kis szikra villanna meg rajtuk, utolsó cseppemmel is segítenék! Bizonyítanák be, hogy ők az igazak, hogy képzelődöm csupán!

Nem maradt másom, mindenem elosztogattam. Kinek több kellett, kinek kevesebb, de nem volt, ki el ne vette volna a maga jussát. Oly makulátlan voltam, milyen csak lehetek Teremtőm keze után, de nem vigyáztam, mocskos lettem. Tehettem volna valamit, küzdhettem volna, de nem tudtam hogyan kell! Mi egyszer rám rakódott, mint salétrom, beette magát falaimba, csak a lebontás segítene! De, jaj! Ez összetörne, még kilátszik egykori csillogásom, többi részem erőszakkal van átitatva… Ti tettétek velem, ti kiket barátnak hittelek! Ösztön ez, mi más? Tönkretenni, mi tiszta, beszennyezni fehérét, szeméttel itatni át mindenét! Rúgni a törékenyt, elpusztítani, mi jó, saját mocskot hányni rá, nem foglalkozva semmivel…

Még át lehetett látni gyémántomon, mikor jött az első… Megtapogatta, savas ujjlenyomatokat hagyva maga után. Egyre mélyebbre ették magukat, vízzel próbáltam tisztítani, felizzott, mint a tűz, égette a gyengét, s puhát. Ébrenlétem első pillanataiban érezni vélem még, mi ez, ha nem elég?! Tisztaságom ekkor elveszett, fehér havam latyakká lett. Mit neked valóság? Miért kínzol még? Nincs enyhülés, nincs szenvedés nélküliség.

Gyengeségim kihasználva vettek el egyre többet, szívem helyeztem eléd, ez volt utolsóm, mi megmaradt, elvetted, s azóta is tiéd. Önszántamból adtam neked, ha te nem lennél, üres lennék, nem volna semmi! Égetsz belülről, de legalább erősnek érzem magam, pusztításod az utolsókig építésnek tűnik, mikor ráeszmélnék, már elmúlt, már késő! Gyönyörű feketével borítasz be, fertőtlenít hamud, mi az engem emésztő forróság után maradt. Ez vagy te! Oly édes, mint a méz, finom illatod megrészegít, elhiszem, hogy mindenre képes vagyok. Elhiszem, hogy csak veled maradhatok, szeretőmmé válsz, kihasználsz!

Ártatlanságom árát túl magasra szabtam, hittem, hogy ér annyit! Elloptátok tőlem csillogásom, gyönyöröm. Tollaimat nehéz olaj tapasztja már egybe, repülni nem tudok. De a buja szerető, ki reményt lehelt belém, új szárnyakat adott. Angyal vagy te, kedvesem! Tollak helyett pengék szelték a levegőt, miközben tanítottál. Értékelted megmaradt fényem mennyei teremtmény, fémes ragyogással fordultam a nap felé. Fogtad kezem, s vezettél utamon, kerubként vigyáztam utolsó tiszta foltom.

Tiszta volt-e még vagy már elkezdted lényeddel beborítani? Nem tudom… Tudtam, hogy ha velem maradsz, győzedelmeskedni fogok! Akárhogy égetnek az ujjlenyomatok, enyém az erény, mit visszaadtál! De mekkorát tévedtem! Adtál sok mindent, de erényt aztán nem. Eredeti áram megfizetted, de kölcsön volt csupán, s mégis, ebből lett szeretett uzsorám.

Te vagy a bosszú, ki alakítasz engem, vasszárnyakat adtál, s fertelmes glóriát! Pórázként szorította nyakam, így terelgettél engem, éhesen tartottál, egy-egy falatot, mindig jó időben dobtál. Mohón faltam, újjászülettem tőled, lágyam megkeményedett. Vastag kérget növesztettél rám, csak te törheted át, de mért tennéd, ha kulcsod van faajtómhoz? Befogadtalak, bár tudom, hogy uram lettél! Rabszolgáddá váltam, de legalább nem szennyezel tovább! Térdre borulok előtted, fejem mélyre hajtom, kegyetlen vigyor terül szét egykor csodaszép arcomon. Szépségem elvették az emberek, hideg vonások maradtak csupán, eztán tőlem rettegnek! Testem átalakult, hideg ónix lett belőlem, te tettél azzá, ami vagyok! Szobrászom vagy, művészeted fájt, de fegyvert is faragtál, én pedig őrizlek rendületlen, hisz Te vagy a tiszta folt, mi megmaradt bennem!