1927-ben Hitchcock leforgatta A titokzatos lakó című thrillerét, amiből aztán John Brahm készített 1944-ben egy feldolgozást, majd pedig 2009-ben ismét elővették a történetet, amit David Ondaatje álmodott a vászonra. (Volt egy 32-es verzió is, de az inkább a romantikára helyezte a hangsúlyt.) Tehát adott egy történet és három elképzelés. Igazán érdekes megfigyelni, miben változtattak a rendezők, mert bizony a történetnek a misztikussága és a bizonytalansága adja a lényegét, így igencsak nehézkes feladat újra elővenni és leforgatni egy ilyen típusú filmet úgy, hogy újat tudjon mutatni, miközben végig fenntartja a néző érdeklődését.

Hitchock titokzatos lakója

Ki más is készíthette volna el először ezt a filmet, mint Mr. Suspense? Ráadásul ez volt az első filmje a rendezőnek, amiben cameózott, valamint amiben storyboardot (aprólékos képekkel megszerkesztett forgatókönyvet) használt. A történet szerint egyik este egy titokzatos lakó kopog be egy házba kiadó szobáért. Mindeközben a hírhedt „Megtorló” elnevezésű sorozatgyilkos szedi sorra áldozatait London utcáin. A háziaknak egyre inkább kezd gyanússá válni a bérlő, aki igencsak furcsa, szótlan alak. Vajon beigazolódik a gyanújuk és tényleg a „Megtorlót” látják vendégül, vagy a férfi ártatlan és teljesen más magyarázat van a háttérben?

Ahhoz képest, hogy a stúdió fejesei nem találták kellően érdekesnek a filmet, elég zajos sikert aratott és meg tudom érteni, hogy miért. Hitchcock ugyanis itt már mindent alkalmazott, amitől a későbbiekben világhíressé vált. A titokzatos lakó története nagyon frusztráló és idegtépő. Hitchcock végig fenntartja a csiki-csuki játékot, ügyesen bizonytalanítja el a nézőit. Teszi ezt úgy, hogy majdnem mindent a tulajdonos feleségének szemszögéből mutat be nekünk. Így minket is ugyanaz a tépelődő bizonytalanság kerít hatalmába, mint az asszonyt. Tényleg nem lehet eldönteni, hogy kinek van igaza és alig várjuk, hogy megtudjuk, beigazolódik-e a gyanúnk, vagy végig tévedésben éltünk.

Hitchcock fogott egy egyszerű történetet és azt tette, amihez a leginkább értett: frusztrálta vele a nézőit és bevált a módszere. Zaklatott képeket használt, végigkövethetjük azt a folyamatot is, hogyan harapódzik el a pánik a lakosság körében és hogyan lesz valakiből vezető hír a reggeli újságban. (Igencsak kétes hírnév…) Ebben a filmben tényleg az a lényeg, ahogyan begyűrűzik a paranoia az emberek otthonába. A híreknek az emberekre gyakorolt hatását vizsgálja Hitchcock kegyetlen realizmussal, több változatot bemutatva. Mindenki fél, mindenkire gyanakszik és mindenkit gyilkosnak tart. Egy olyan várost ismerhetünk meg, ahol mindenki retteg és  ahol egy Hasfelmetsző Jack-szerű gyilkos tombol az utcákon, akinek a gyengéi a szőke hölgyemények. (Na, hát igen, ki gondolta volna, hogy pont szőkék lesznek az áldozatok. :) ) Ebbe a légkörbe csöppen bele egy idegen.

A végére igazi lincshangulat alakul ki, a tömeg nyugalomért kiált, amit nyilván gyilkosság útján akarnak elérni. Milyen ironikus... Hitchcock megválaszolta nekünk a filmjében feltett kérdést, ő eldöntötte, hogy címszereplője áldozat, vagy gyilkos. Nála az emberek között uralkodó pánikon volt a hangsúly és a légkörteremtésen, ami tökéletesen sikerült neki, még úgyis, hogy ez egy némafilm, így különböző trükköket kellett alkalmaznia a hatás elérése érdekében. Mint mindig, most is megcsinálta és én igazán élveztem ezt a történetet. A színészek sem ripacskodták túl a dolgot, nem vitték túlzásba a szemük kigúvasztását, ami azért jellemző volt a némafilmes sztárokra. Minden nagyon precíz volt, jól kivitelezett és idegtépő. Még úgyis, hogy Hitchcock korántsem érte el még itt a maximális fokozatát.

A titokzatos lakó 1944-ből

Brahm ugyan rájött arra, hogy ha kezdeni akar valamit ezzel a történettel, akkor bizony változtatnia kell. Jó irányba indult el ugyan, de sajnos nem sikerült neki a feszültségkeltés.

A történetet a viktoriánus Angliában játszódik. A lakó Hasfelmetsző Jack negyedik gyilkosságának éjjelén bukkan fel. Mr. Slade igen érdekes férfiú, igencsak furcsa dolgai vannak és szemmel láthatólag megbabonázta őt a háziak unokahúga, Kitty, aki történetesen ünnepelt színésznő. Hamarosan Bontingék arra kezdenek gyanakodni, hogy újdonsült lakójuk maga Hasfelmetsző. De vajon tényleg így van-e?

Őszintén megmondom, hogy én baromira untam ezt a filmet. Semmi elegancia, semmi titokzatosság, semmi extra sincsen benne. Az atmoszféra álmatag és nem pedig feszült. A Hasfelmetsző vonal jó gondolat volt, csak éppen nem használták ki a lehetőségeit. Persze van némi misztikum benne és a vége sem lett csapnivaló, sőt ez menti meg a filmet, de annyi kihasználatlan vonal maradt benne, hogy szörnyű. Éppen csak úgy odavetik, hogy amúgy van egy őrült sorozatgyilkos, kicsit szörnyűlködnek ezen, aztán ennyi. Az egyetlen, ami tetszett az a sikátorok és a gazdagabb réteg világának a szembeállítása. Ott szépen kijött a kontraszt, nagyszerűen valósították meg technikailag a filmet, de ennyi.

Laird Cregarban semmi titokzatos nem volt, olyan átlátszó volt az egész szerepe, mint a tükör. Éppen ezért a lakó karaktere nem jött ki jól, mivel pont a lényegét veszítette el. Nem hinném, hogy ez az ő hibája lett volna, mert amúgy igen jó színész. Szerintem ez az elhibázott koncepciónak köszönhető, ami egyértelműen rendezői hiba. Az pedig egyenesen botrányos, hogy George Sanders, miért van ennyire háttérben. Ilyen kiváló színészt egyszerűen vétek elpazarolni. Legalább rámehettek volna a nyomozásos vonalra, mert az még felemelhette volna a filmet. Merle Oberon  legalább jó volt Kitty szerepében, kellő figyelmet is kapott és szimpatikus karakter volt, miatta vált elviselhetővé a film.

Csak éppen az a bajom, hogy ez egy tipikusan olyan történet, ahol a nézőt kötelező bevonni a cselekménybe. Át kell éreznie a paranoiát, a félelmet. Fel kell borzolni az idegeit, rá kell venni arra, hogy járassa az egész film alatt az agyát. Ha ezekről elfeledkezik a rendező, akkor az egész film nem lesz más, mint egy unalmas délutáni mozi, amit egyszer megnézünk, de már a második felénél elfelejtjük, amit az elején láttunk. Fogalmam sincs, miért kapott ilyen jó pontokat ez az adaptáció, mert az egyetlen szó, amit el tudok róla mondani, az az, hogy érdektelen. Olyan, mint a főzelék, amibe nem tettek elég sót. Ehetőnek, ehető, de korántsem ízletes. Nem hagyjuk félbe, mert annyira tényleg nem rossz, de igyekszünk gyorsan belapátolni, hogy minél előbb túl legyünk rajta és akkor következhet a desszert, ami hátha elfeledteti majd velünk a főétel semlegességét.

Alfred Molina vs Simon Baker vs Hope Davis

Ellen egy nagyon boldogtalan házasságban él férjével és kisfiával. Nem veti fel őket a pénz, éppen ezért kapóra jön nekik, amikor egy titokzatos, jóképű idegen jelenik meg egyik délután az ajtajuk előtt, hogy kivegye a vendégházat. Készpénzzel fizet és csak annyi kérése van, hogy ne zavarják. Ellennek szemmel láthatólag megtetszik a férfi, férje azonban gyanakszik, hogy valami itt nagyon nincsen rendben. Mindeközben a West-Hollywood-i éjszakában egy rettegett őrült prostituáltakat gyilkol. Ráadásul Hasfelmetsző Jacket másolja és még egy korábbi gyilkosságsorozattal is párhuzamot lehet vonni, csak éppen az a baj, hogy ott elvileg elkapták a tettest. Chandler Manning nyomozónak azonban komoly kételyei vannak és az ügy egyre inkább kezd elhatalmasodni rajta, miközben otthon sem állnak túl fényesei a dolgai. Három lehetséges magyarázat, de melyik az igaz?

Itt már nem lehet azzal vádolni a készítőket, hogy el akarták altatni a filmjükkel a nézőket. Sőt, kifejezetten zaklatottra sikerült a történet. Ebben a verzióban úgy döntöttek, hogy a házinéni és a nyomozó egyaránt fontos szerepet kap és az ő szemszögükből fogjuk megismerni a történetet. Két ember, két személyes tragédia, két elmélet. Közben pedig gyilkosság gyilkosság hátán. A karakterek kicsit sablonosak, de ettől szerencsére nem válnak érdektelenné. Különösen igaz ez Ellenre, akit meglepően hitelesen alakít Hope Davis (Arlington Road). Egyszerűen nem lehet nem sajnálni ezt a nőt.

A csiki-csuki is jól sikerült, valamelyest el tudták fedni a lényeget, csak éppen túltolták a csavarokat. Nem kevesebb, mint hármat lőttek el a filmben, még az utolsó utáni pillanatban is tartogattak egy meglepetést a nézőknek. Nem lett volna ez rossz, csak éppen valahogy elveszett így a lényeg. Mind Hitchcock mind pedig Brahm megadta a maga magyarázatát, de úgy hogy nyitva hagytak egy kiskaput és nem akartak mindent elmesélni nekünk. Ondaatje azonban nem így tett, ő mindent megmutatott nekünk és persze megvolt ennek a koncepciónak is a pozitívuma, de valahogy elszállt a varázs.

Ennek ellenére mégsem tudom azt mondani, hogy rossz film lenne. Egész jól lekötötte a figyelmemet, érdekeltek a karakterek, el is gondolkodtatott és a feszültségkeltés is a helyén volt, igaz ezt nem tudta végig fenntartani. Voltak kifejezetten sutára sikerült részek, amit aztán szerencsére el tudtak feledtetni egy egészen pazar megoldással. Látszott, hogy az előző filmeket igyekeztek egybegyúrni és modernizálni, ez pedig nagyon dicséretes hozzáállás és nem is lett eredménytelen próbálkozás. Persze nem egy kiemelkedő darab, de egy próbát mindenképpen megér.

Nos azt kell, hogy mondjam még úgyis, hogy Hitchcock filmje némafilm volt, egyszerűen leverte a remakeket. A 2009-es egész jónak mondható ugyan, de a közelébe sem ért az 1927-esnek. Nincs meg benne az a többlet és az a feszült légkör. Az 1944-es meg teljesen feledhető és egyáltalán nem baj, ha valaki nem nézi meg. Tudom, hogy némafilmet manapság nehéz nézni, de komolyan mondom, hogy egyáltalán nem unalmas Hitchcock változata. A történet állandóságát pedig mi sem mutatja jobban, hogy bőven van benne potenciál és lehetőség, valószínűleg ezért is térnek vissza hozzá időről-időre.

Pontszámaim:
The Lodger (1927): 8/10. IMDb | mafab
The Lodger (1944): 5/10. IMDb | mafab
The Lodger (2009): 6,5/10 IMDb | mafab