Akárcsak a horror, a science-fiction műfaja is mindig egy kicsit lenézett és félvállról kezelt műfaj volt a filmtörténelem során. Bár általánosságban talán nagyobb népszerűségnek örvendhet az átlagnézők körében, mint a horror, fantasztikus mivolta miatt a komoly filmesek és esztéták nem nagyon tudták komolyan venni. Az eltelt idők során persze több alkotás is bebizonyította, hogy a sci-fi nagyon is tud magában igazi értéket és mélységet hordozni, és sajátos nyelvezetének köszönhetően igazán komoly és megrendítő témák feldolgozására is alkalmas. Viszont napjaink filmes termésében nagyon kevés ez a fajta sci-fi, sokkal nagyobb teret kapnak az izgalmas látványfilmek, amik egy könnyed kikapcsolódás lehetőségével kecsegtetnek. Persze valamilyen szinten ez mindig is így volt, de még is úgy érzem, hogy manapság kevesebb fajsúlyos darab készül a műfajban, mint korábban. És ekkor érkezett James Gray produkciója, ami első ránézésre nehezen eldönthető, hogy újfent egy komolyabb és merészebb alkotás, vagy pedig csak egy egyszerű látványfilm.

Roy McBride (Brad Pitt) asztronautát egy igazán különleges feladattal bízzák meg. A Földet erős, kozmikus rezgéshullámok rázták meg, amik rengeteg kárt okoztak világszerte, és a forrásukat valahol a világűr mélyén határozták meg. A küldetés vezetői azt feltételezik, hogy ezekhez a hullámokhoz köze lehet McBride apjának, Clifford McBridenak (Tommy Lee Jones), és annak a projektnek, amit ő vezetett. Az idősebb McBridenak több mint tizenhat éve veszett nyoma, és azóta a projektről sem volt semmi hír. Most viszont úgy tűnik, hogy Roy apja életben van, és a birtokában lévő felszerelésekkel komoly veszélyt jelenthet a Földre, és az egész naprendszerre. Royt azzal a feladattal bízzák meg, hogy utazzon el a mélyűr felé, és próbálja meg felvenni a kapcsolatot apjával, hogy elejét vegyék az újabb katasztrófáknak.

Az előzetesek többé-kevésbé egy szép képi világgal rendelkező izgalmas, de átlagos sci-fi filmet ígértek nekünk, ám ez a kép nem is lehetne félrevezetőbb. Persze csak részben. Magának a science-fiction műfajnak is több oldala és megvalósítási módja van. Van például az, ami az űrutazás vagy a technológia fejlődésével akar új világokkal és távlatokkal elkápráztatni, és van az, ami a sci-fi környezetét csak eszközként használja fel arra, hogy saját elménk és lelkünk belső zugait tárja fel. Általánosságban véve elmondhatjuk, hogy az utóbbi örvend kisebb népszerűségnek, hiszen témájánál fogva eléggé nehezen befogadható dologról van szó. Nos, az Ad Astra nagy erénye, és egyben kicsit hátránya is, hogy ebből a két válfajból, mindkettő megtalálható. Először is a film remekül alkalmazza a klasszikus értelemben vett sci-fi elemeket. A jövő és a technológiai fejlettség bemutatása egyszerre lett szemkápráztató és egyben felettébb realisztikus is. Nincs egyáltalán semmiféle eltúlzott eszköz, vagy építmény, itt minden egyes dolog és technikai bravúr hiteles, és még el is tudjuk hinni, hogy évek múlva ezek így is nézhetnek majd ki. Az ehhez kapcsolódó ötletek is jól kivitelezettek és kreatívak. Van itt hold állomás, háborús helyzet ugyanúgy a holdon, és még marsi kutató és telepes állomás is. Kicsit olyan volt, mintha Philip K. Dick némely víziója elevenedne meg. De ezen fantasztikus elemek ellenére ez a jövőkép végig egy élő, lélegző világ tud lenni, amibe mi is könnyen bele tudjuk képzelni magunkat. Nem annyira mélyen, de az űrutazás technikai oldalába és az asztronauták életébe is kapunk egy kis bepillantást.

Ami még egyik nagy előfeltétele tud lenni egy sci-fi-nek, és ebből az Ad Astra is kitűnőre vizsgázik, az a látvány. A készítők ezen a téren tényleg mindent beleadtak. Mind az űrhajók, űrállomások, a bolygók, és maga a világűr is eszméletlenül gyönyörűek és szemkápráztatóak. Az alkotók persze ezen a téren is a realitás talaján mozognak, mindenféle túlzástól mentesen, de erre semmi szükség, hiszen a világűr már önmagában is egy fantasztikus közeg. Ezt pedig hibátlanul be is mutatják nekünk a filmben. Ha valamiért, már csak ezért is megér egy mozis megtekintést. Ezen felül a fényekkel és a színekkel is jól játszanak. Remekül fejeznek ki különféle érzelmi vagy lelki állapotokat, és a sztori aktuális menetéhez is tudnak igazodni. Ahogy főhősünk egyre tovább halad az útján a mélyűr felé, állomásról állomásra, a földről a holdra, a holdról a Marsra, és még onnan tovább, a színhasználat is úgy lesz egyre erősebb, sötétebb, komorabb, vagy vészjóslóbb. Mindazonáltal a filmben van néhány olyan szegmens, amik érezhetően talán stúdiói nyomásra kerülhettek bele a filmbe, ellensúlyozva a kicsit lassú, lélektani és tudományos oldalt. Gondolok itt például a holdon lévő akció jelenetre, vagy ara a félresikerült mentőakcióra. Látványosak, és jól koreografáltak, és fel is dobják kicsit a hangulatot, de a történetben nem feltétlen van rájuk szükség.

És mindezek után rá is kanyarodhatunk az Ad Astra másik lényeges oldalára, ez pedig a lélektani és a pszichológiai tartalom. Mert bizony, az Ad Astra nem csak bravúros, de üres látvány sci-fi, itt nagyon komoly témák is terítékre kerülnek. Bár az is elmondható, hogy általánosságban nagyon alap, és már sokadszorra előadott toposzok merülnek fel, ami így elsőre unalmasnak hangozhat, de a lényeg még is inkább a megvalósításban van, és abban, hogyan közvetítik ezt a néző felé. Mint sci-fi, így természetesen akarva akaratlanul előkerül az emberiség szerepe és jelentősége az univerzumban. A film képe az emberiségről viszont eléggé pesszimista. Olyan lényekként ábrázolja őket, akiknek értelmi szintje és moralitása nincs nagyon összhangban az általa birtoklott technikai fejlettséggel. Itt már eljutottunk a holdig és a Marsig, állomásaink vannak itt, de még mindig az anyagi javak miatt folyik a harc, és az űrbéli kolóniákra is elvittük ugyanazt a földi mocskot, a reklámokat, a kapitalizmust, a bevásárlóközpontokat, és a bűnözést, amik elől sokan menekülnének a világűrbe. Ugyanakkor végtelenül szánalmasként is van bemutatva az ember, ami minden gyarlóságával együtt, mérhetetlenül retteg. Az expedíciót is, amiben Tommy Lee Jones karaktere részt vett, azért hozták létre, hogy értelmes lények után kutassanak, mert az emberiség retteg annak a tudatától, hogy egyedül vagyunk a végtelen univerzumban, és reménykedik, hogy létezhet egy sokkal intelligensebb, tisztább és erkölcsösebb faj, ami utat mutathat az embernek, kivezetve őt saját gyarló mocskából.

Ám még sem ez a film igazi témája. A valódi téma ugyanis ennél sokkal személyesebb és intimebb, és ezt a főhős, Roy McBride karakterén keresztül ismerhetjük meg. McBride alapjáraton egy kicsit antiszociális egyénnek mondható, aki kívül helyezkedik az átlagos társadalmon. Nem találja benne a helyét, és az asztronauta életet is egyfajta menekülésként éli meg, ahol eltávolodhat ettől a számára teljesen érdektelen és frusztráló közegtől. Az elszigeteltség és a magány eléggé lényegre törően előtérbe kerül a filmben. Ám akármilyen jónak is érződik ez az elszigeteltség, idővel ez is inkább válik nyomasztóvá, hiszen a magány az egyik legszörnyűbb dolog, amivel az ember szembe kerülhet. És a végtelen világűrben lehet csak igazán magányosnak érezni magunkat. Megjelennek ugyanakkor a családi minták és az öröklött bűnök is. McBride apjával való viszonya közel sem nevezhető felhőtlennek, akármennyire is idealizálta magában a róla alkotott képet. Roy akarva akaratlanul az apja útját követi, de még számára sem teljesen tiszta, hogy azért, mert ő akarta így, vagy azért, mert van ebben valami megváltoztathatatlan, végzetes sorsszerűség. Vajon hol kezdődünk mi, és hol érnek véget azok a minták, amiket szüleinktől örököltünk? Vajon meg van a saját sorsunk, vagy pedig elkerülhetetlen, hogy szüleink nyomdokaiba lépjünk? És vajon képesek vagyunk e szembeszegülni és legyőzni azokat a káros mintákat, amiket magunkkal hoztunk? Akárhogy is, de ez az út mélységes fájdalommal, és saját illúzióink elpusztításával van kikövezve. Ezek a súlyos és komoly témák mind előkerülnek a filmben, és való igaz, néha sajnos eléggé szájbarágósan sikerül adagolni őket, ami kicsit elvesz a mondanivaló erejéből. De többségében még is azt lehet elmondani, hogy ezen elemek átadása nagyon is érzékletesen, és az erre fogékony nézők számára, szívszorítóan sikerült. És mindennek a közepén ott van maga Brad Pitt, aki mindenféle túlzás nélkül, de talán élete egyik legjobb alakítását hozza. Játéka visszafogott, de egyben nagyon kifejező is. Szinte csak a tekintetével és az arcrezdüléseivel olyan érzelmi állapotokat és belső vívódásokat tud előadni, hogy azt már tanítani kéne. Ő egyértelműen megérdemelte mind ezt a filmet, és mind ezt a szerepet. A többi színész is jól játszik, de akit még érdemes kiemelni, az Tommy Lee Jones. Keveset szerepel, de abban a rövid játékidejében is brillírozik, és tökéletes párost alkotnak Pittel.

Számomra az Ad Astra egyértelműen az év egyik kellemes meglepetése, és az utóbbi idők egyik legjobb science-fiction filmje lett. Vannak ugyan hibái, és a helyenként szájbarágós előadásmód kisebb csorbát tud ejteni rajta, de még így is egy fantasztikus, mély, és látványos alkotásról van szó. Ennek ellenére úgy érzem ez is egy eléggé megosztó darab lesz, hiszen lassúsága, és témái lehet nem tudják majd megragadni az átlagnézőket. Ellenben, aki szereti a műfajt, és már vágyott egy igazán sajátos darabra, az mindenképpen tegyen vele egy próbát.

Értékelés:   8/10

IMDb | mafab

A filmet szeptember 19-től vetítik a magyar mozikban.