A Remedy Entertainment nevéhez kevés, ámbár annál jobb játék fűződnek. 1995-ben lőfegyverekkel felszerelt autókban versenyezhettünk a Death Rally cím alatt, majd 2001-ben pedig egy önbíráskodó rendőrnyomozó bőrébe bújva álltunk bosszút családunkért a Max Payne keretei közt. Pár évvel később, a Max Payne második részének oltári sikere után egy rövid előzetessel lépett színpadra a Remedy, ami meglepte a nagyérdeműt. Mindenki egy újabb folytatást várt a detektívtörténethez, de ezzel ellentétben egy teljesen egyedi, új horrorjáték képsorait láthatták. A gyönyörű grafika és az izgalmas alapkoncepciójával magával ragadta a játékosokat, de nagy bánatukra a játék a fejlesztés poklába került. Több éven át halasztották és csúsztatták a megjelenést, míg végül 2010-ben Xbox 360-on, majd 2012-ben PC-n tette tiszteletét az Alan Wake. Az ismertető a PC-s verzióról készült.

Alan Wake egy sikeres író, aki a nagyváros zaja elől egy Bright Falls nevű városkába utazik bájos feleségével, Alice-szel. Ám a vakáció hamar szörnyű fordulatot vesz. Felesége eltűnik, és az éj leple alatt Bright Falls lakossága felett egy sötét entitás veszi át az uralmat. Alan hamar rájön, hogy a sok furcsa esemény ismerős számára: minden úgy történik, mint az eddig meg nem írt új regényében. A felismerést követően a szó szoros értelmében menekülnie kell a munkája elől, meg kell találnia a feleségét, és fényt kell derítenie a megelevenedett könyvlapok rejtélyére.

A játék epizodikus felépítést követ, és hat fejezeten át ismerhetjük meg Alan Wake történetét. A fenyves erdőség tökéletes helyszínt biztosít, és a lassan kúszó köd és a fák ágait ropogtató szél kiváló nyomasztó atmoszférát kölcsönöz a játéknak, nem is beszélve a vibráló és mosottas árnyakról, amik időről-időre úrrá lesznek az éjszakai erdőn. A játék nagy részében a sötét erdőben fogunk bolyongani, mialatt az árnyak bárhonnan, bármelyik irányból ránk ronthatnak. A semmiből egyszer csak előttünk teremnek, és ha nem vigyázunk, könnyen kivégeznek. Fejszékkel, kaszákkal és láncfűrésszel rohannak felénk, vagy épp nagy távokból sarlókat és késeket dobálnak az irányunkba. A támadásokat lehetőségünk van elkerülni, illetve megpróbálhatunk elszaladni, de így sem fogjuk sokáig húzni. A legnagyobb barátunk maga a fény lesz, azon belül is az elemlámpánk. A fényforrásunkat az ellenfél felé tartva rövidesen leégetjük róla az árnyékot, így sebezhetővé téve őket, majd lőfegyverünket elővéve végleg túlvilágra küldhetjük az ellenfeleket. A pályán elszórva találunk az elemeket, amit mindig pótolnunk kell a lámpánkba, valamint később használhatunk jelzőfényeket és vakítógránátokat, amik akár azonnal elporlasztják a támadóinkat. Maga a fény a legfontosabb játékelem, hiszen nem csak a harcok során hasznos, de azon kívül a villanyoszlopok fénycsóvái szolgálnak checkpointként, illetve a fényben állva töltődik vissza életünk. Nagy megkönnyebbülést jelent, amikor a fák ágai között átszűrődik a lámpafény, de megesik, hogy generátorok után kell kutatnunk, hogy visszakapcsoljuk az áramot. Ugyan az Alan Wake nem egy echte horror játék, hanem inkább egy misztikusan tálalt akció-thriller. Nem ijeszt halálra, és nem fogjuk lerágni mind a tíz körmünket a félelemtől, de elég izgalmas ahhoz, hogy az ember aggódni kezdjen, hogy mi várja lámpafényen túl. Fogalmazzunk úgy, hogy megdobja az adrenalint, amikor egy árnyékba burkolt fejszés alak torz ordítással rohan feléd.

A játék történetmesélése és a szövegkönyv hibátlan. A sztori legfőképp nem átvezető animációkon keresztül bontakozik ki, hanem a játékmenet során. Ahogy a pályákon bolyongunk, mindenfelé megtalálhatjuk a könyvünk elszórt lapjait, amikben a körülöttünk történő eseményeket olvashatjuk. A Matthew Porretta által narrált oldalakban mind a már átélt, mind a még meg nem történt momentumokat megismerhetjük, előre felkeltve az érdeklődést a ránk váró viszontagságokra. A történet során felmerül a kérdés, hogy Alan megőrült-e, álmodik vagy minden, ami körbeveszi, az a félelmetes valóság. Ezt a kérdést növeli, hogy bizonyos pontokon az önmagától bekapcsolódó tévékben Alan saját magát látja, ahogy írja azt a regényt, amiben ő maga szerepel, és amit még valójában nem írt meg. A játék meta-szintű misztikumát több helyről is kölcsönzi. Maga a helyszín egyértelműen a Twin Peaksre hajaz, a nyomozás és a rejtély kibontakozásának alapja az X-aktákból ered, de a játék során több easter egget találunk, a Twilight Zone-ra és különböző Hitchcock-, Neil Gaiman-, Brett Easton Ellis- és Stephen King-művekre. Maga a játék egy is egy King-idézettel indul, amiért köszönetképp küldtek neki egy másolatot a játékból, de nem volt Xbox-a, így nem tudott játszani a játékkal.

A szinkronhangok is kiválóak, Matthew Porretta múlt idejű, egyes szám első személyű narrálása emberközelivé teszi a történetmesélést. A folyton önmagát megkérdőjelező, hitetlen és feleségét kutató író szerepében nagyszerű munkát végzett. A többi színész is jó, és nem egy hang visszaköszön a Max Payne-szériából, köztük maga James McAffrey is. Az ellenfelek hangjaitól kirázott a hideg. Olyan triviális mondatokkal operálnak, mint „A vadászathoz engedély kell!”, „A horgászat lehet hobbi, de egyben munka is.” vagy „A világon 65 millió tehén és disznó él.”, amik önmagukban elég nevetségesek, de amikor ezt egy nagydarab favágó láncfűrésszel a kezében, recsegő, folyamatosan változó hanglejtéssel üvölti, akkor tudod, hogy nem viccel. A játék zenéi tökéletesen beleillenek a játék hangulatába. Petri Alanko kifogástalan munkát végzett a misztikus, derengő dallamokkal, és az epizódok végén hallható dalok nagyszerűen zárják le a történet szakaszait. Olyan előadók dalai hallhatók, mint David Bowie, Depeche Mode, Anomie Belle, Among the Oak & Ash, vagy a Poets of the Fall. A játékon belül létezik egy öreg metálbanda, az Old Gods of Asgard, aminek a neve alatt több dalt is írtak a játékhoz.

A játék grafikája gyönyörű, és ugyan az előző generációs konzolokon jelent meg, a fényeffektek megszégyenítenek pár mai játékot is, és az ellenfeleket körbevevő vibráló árnyék is rendkívül aprólékosan van kidolgozva. Általában nem szeretem az elmosódást videójátékokban, de itt nagyon megdobta a hangulatot. A mozgás animációk folyamatosak és részletesek, de a grafikát érő egyetlen negatívum viszont meglehetősen szembetűnő: az átvezető videók többnyire nevetségesen bugyuták. A modellek arcmozgása és mimikája kidolgozatlan, és rendkívül sok vicces, oda nem illő pillanatot produkálnak. Ám technikai szempontból nem ez az egyetlen hiányosság. Az ellenfeleknek nagyszerű a mesterséges intelligenciája: cikáznak, elkerülik a fényt vagy épp az arcukat takarva közelítenek, a futásirányunkba céloznak és dobálnak, elvágják a menekülési útvonalainkat, csapdát állítanak, és igyekeznek körbevenni. A probléma ott kezdődik, hogy rendkívül nehézkesen tudjuk a támadásaikat elkerülni. A „dodge” gombot embertelenül precízen kell megnyomni, hogy effektíven túléljük az összetűzéseket. A sikereses elhajolást egy időlassítás érzékelteti, és sokszor megesik, hogy ugyan elkerülöd az ellenfél csapását, de nem lassul be az idő, így megsebződsz. Megesik az is, hogy egy durva túlerőben sikerül elkerülnöd egy fejszét, de pont beleszaladsz egy repülő sarlóba. Továbbá rengetegszer történik olyan is, hogy a feléd repülő objektumok akkor is megsebeznek, amikor már nyugalmi állapotban a földön hevernek. A játékot eredetileg open-world játéknak tervezték, és nagyon örülök, hogy ez nem valósult meg. Vannak a játékban autóvezetős részek, de azok valami frusztrálóan fapadosra sikerültek. Élvezetes a reflektorral világítani és elcsapni a támadókat, de amikor kanyarodni vagy tolatni kell, akkor darabjaira hullik az élmény.

Ahogy a játék fejlesztése, úgy a játék fennmaradása is komoly problémákba ütközött. A játékhoz az American Nightmare kiegészítőn kívül sosem készült igazi folytatás, és nem foglalkoztak a cím megújításával. A licenszének lejárata miatt a játékot törölték minden digitális áruházból, így 2017. május 15. után egy igazi ritkasággá vált. A szerencsések az utolsó napokban fityingekért beszerezhették, de most már csak a fizikai kópiák léteznek.

Az Alan Wake egy misztikus történettel rendelkező akcióthriller, ami az utolsó pillanatáig képes fenntartani az érdeklődést. A kiváló hangulatot csak a kis technikai hiányosságai rontják, de a problémák eltörpülnek a teljes összkép mellett.

9/10

Zárszóként pedig hallgassuk meg a játék egyik legjobb dalát.