Fogadjátok szeretettel Urseste új novelláját!

Neki szentelted, mid egy van csupán. Ígéretet tettél, most rajtad a sor, be kell tartanod! Mindegy mennyire fáj minden lélegzetvétel, nem számít, hogy nem akarod, szavad adtad. Meghallotta, mikor nyomorúságod legmélyebb bugyrából szólt üvöltő hangod, ki is lehetnél, hogy ellentmondj?! Sátán vagy Isten? Kitudja már, de véres verítékkel taposod ígéreted malmát, mely csak Neki jó. Megszűntél emberi mivoltod ura lenni, nem vagy többé más, csak semmi. Ólmos fáradtság, mi csontjaidban jajong, behunyod szemed, s képzelegsz tovább.

Álmok keskeny mezsgyéjén ringatózott tested agyagos vitorlása, kifútt levegőd csapódott a vászonnak, mely néma táncával fogadta langymeleg páráját. Ajkaid elnyílva meredtek a sötét fellegekre, miközben kristályos képek cikáztak elmédben. Ilyen volna elszakadni? Ilyen volna Nélküled? Agyad tekervényes, szürke velejében elektromosság villódzott. Életnek csúfolják, tűznek, mely nem más, mint puszta válasz környezeted ki nem mondott kérdéseire. Egyre élednek a hullámok alant, de csak álmodsz tovább. Görcsösen szorítod markodban levő utolsó reményed porát, de mi haszna már? Éhezel, s szomjazol a nagyobb jóra, de a kielégülés hűvöse elkerül. Sikerre, hírnévre, elismerésre vágysz, de életed nem a tiéd, ne feledd! Felteszed magadnak a kérdést; Ki határozza meg általad írt könyved helyességét? Ki életed lektora? Azt suttogod halkan; Én vagyok, ki lenne más? Lelked maradványa viszont halkan adja meg, mitől félsz.

Lelkedet tipró kín mámorában úszol, miközben régi szeretőként karjába von, hogy lakmározzon. A lakoma közben gyomrod háborog, falsz hát te is az apró morzsákból, miket élted során gyűjtöttél. Nem elég ez másra, minthogy jobban kívánd, mit szolgálatod szült. Saját húsod marod tovább, hátha ez majd megelégít, rágós inaidon csámcsogsz, mint kóbor eb a dögön.

Hajód alatt a víz élte egyre nő, még mindig csukott szemmel képzelegsz. Szíved láthatatlan kéz szorítja utolsó nedvességét sajtolva, hússzíved volt, de régmúlt ez már. Rothadó, penészes maradvány csupán. Aszott falai dübörögnek még, mélyet szippantasz a tenger sósából.

A mindent elborító köd fehérje közeleg feléd, észre is vennéd, ha nem önmagadba révednél. Oly sok minden feltűnhetett volna, de réveteg szemekkel magadat bámultad a törött lélektükörben. Ebben a ködben pára helyett sav kavarog halált hozva magával. Érzed a bűzt, de mosolyra rántja arcod az idegek furcsa játéka. Reménypor fellege öleli át agyagod, felhőbe burkolja, de oly kevés ez védelemre! A sikerkép tovább csiklandozza hiúságod, s nevetsz, úgy, ahogyan régen már, de silány s hazug játszótársad. Elhiteti, hogy lehetsz valaki, hogy te vagy istened, hogy irányíthatsz. Buzgón iszod kátrányos folyóját, melynek tetején halott halak üveges tekintete csodálkozik rajtad. De, jaj! Itt a köd! A hangok elhalnak, csak a fehér kín maradt. Beúszik ruháid alá, tekereg ereid szövevényes hálójában, hörgőid tele vannak már vele, s mégis élvezed. Élvezed, mert ezt ismered. A fájdalmat, mely útitársad születésedtől kezdve, a leghűségesebb barát. Ízületeidben nyikorog kikristályosodott volta, marja a porcot, miközben nehezen bár, de még mozogsz. Örülsz magadnak, ugye?! Boldog vagy, hogy van még erőd… De csak az elmédet elborító, fehér lepel részegítő hatása ez. Drogként fecskendezed magadba agóniád, heroinként bódít egyre tovább s tovább…

Ocsmány keselyű ereszkedik járműved falára, karmaival erősen kapaszkodik, s néz… Érzed, hogy így van, s végre szemhéjaid felnyílnak, hogy önnön tükörképeddel találkozhass amaz csillogó szemében. Emlékszel még tükörképedre, de ez nem az már. Idegen mered rád…

Élettelen szemed bámul ki mély árkok feketéjéből, csontjaid majd át szúrják arcod vékonyka bőrét. Fakón s sárgán tündökölsz, fogatlan vigyorra rántod szád, valami nedvesség csorog, de másra fogod! A ködben vakúk villannak, s pózolsz halottan nekik, keselyűkomád kopogtatja lelked falát, de te csak a képnek élsz.

A képnek, melyet másoknak mutatsz… Boldognak hisznek, irigykednek! Nem tudnak a madárról, mely lelkedben repked. Kérded azt, akinek adtad magad, meddig fog még tartani? Mikor fog már enyhülni? Csend a válaszod, érd be ezzel, s menj tovább, felemelt fejjel! Igazi katona, ki engedelmesen menetel tovább, az Ismeretlen zászlaját cipelve, melyen büszke keselyű marcangolja áldozatát.

Remegő tagokkal nyúlsz a valóság illékony felhője után, de sikamlósan csúszik odébb kezedből, mellyel már megérezted, de ennyi volt, s ne tovább! Hang hallatszik a sötétből, felszólít küldetésedre, s mész tovább. Talpadon a bőr csontig kopott, minden lépésnél recseg s ropog, térdeid gyengén megbicsaklanak zászlód súlya alatt, vért izzadsz, s mész tovább. Húsod cafatokban lóg már rólad, éles fehér kín hasítja tested gyengéjét, zsigereid tartója szakad már, s mész tovább. Szellő lobban, por kavarog, arcodba fújja a zászló émelyítő vásznát, s meglátod. A keselyű áldozata te magad vagy, miként kitárt karokkal hagyod, hogy emésszen. Nyelsz egyet, megmaradt fogaidat szorítod, nehéz, áldozati lobogód tartod vértől ragacsos kezedben, s te csak mész tovább…