Valami történik a világgal. Egyfajta elmozdulás. Mintha a jól ismert alapkövek, az értékek, a biztonságot nyújtó pontok kifordulnának rendeltetési helyükről. Mint egy hatalmas űrállomás mozdulatlannak tűnő, ám mégis végtelen forgása a jéghideg űr sötétjében. A lendület biztos, az elmozdulás elkerülhetetlen. Szemeinkben azonban úgy tűnik, mintha minden mozdulatlan lenne, pedig nem az. Rengeteg példát lehetne felsorolni csupán az elmúlt két-három hónap történéseiből ennek a mozgásnak a bizonyítására, azonban annál jobbat – és egyben szomorúbbat is –, mint az új Alien-film körül kialakult hírverés keresve sem találnék. Igen, arról az Alien-ről beszélek, ami egykoron sokkolta a mozilátogatókat a '70-es évek végén, arról a filmről melynek folytatása gyakorlatilag definiálta az erős főhősnő fogalmát és lassan negyven éve minden idők legjobb folytatásai között tartják számon. Igen, arról a moziról, aminek harmadik része – hányatatott sorsa és rosszul öregedő trükkjei ellenére is – olyan kulisszákat biztosított történetéhez, aminek atmoszféráját szinte bőrükön érezhették azok, akik akkoriban, a ’90-es évek elején, látták a filmet. És sajnos ez az a mozi, amit a ’97-es negyedik résszel tiportak a sárba, hogy az azóta ellene elkövetett abúzusokat már ne is említsem. A klasszikus filmek sikolyát már egy ideje nem hallották meg és, ami a legfájdalmasabb, nem is érdekelt már senkit sem – leszámítva az egyre kétségbeesettebb rajongókat természetesen. Aztán 2019-ben hírt kaphattunk arról, hogy több, jövőbeli film is fejlesztés alatt áll, 2022 tavaszán pedig az első ilyen mozi rendezőjét is megismerhettük, Fede Álvarez személyében. A horrorrajongók pedig felkapták a fejüket, hiszen a direktor érti a dolgát és olyan remek darabokkal bizonyította rátermettségét, mint a humort végre teljesen hanyagoló, rendkívül kegyetlen 2013-asEvil Dead vagy a visszafogottabb, mégis meglepően erős Don't Breathe. Szép ajánlólevél, reménykeltő fordulat. Az uruguayi rendező pedig megtanulta a leckét és remekül is adja vissza a hallottakat a számonkérés első felében. Egy általános iskolai feleletnél ez bőven elég a jó értékeléshez, egy egyetemi beadandónál azonban a tanultak csupán alapot szolgáltatnak ahhoz, hogy kifejthessük jártasságunkat a témában, hogy hozzátegyünk valamit, amire talán csak mi vagyunk képesek. És ebben bukik el direktorunk, predesztinálva művét arra, hogy a közepes osztályzatnál ne kaphasson magasabb érdemjegyet…

A széria idővonalán az első két film közé beékelődő darab történetének főhősei fiatal felnőttek, akik egy jobb élet reményében szeretnék végleg maguk mögött hagyni bányászkolóniájuk örök éjszakára kárhoztatott mindennapjait. Erre remek lehetőséget biztosít számukra a bolygó mellett elhaladó űrhajóroncs, melynek fedélzetén értékes nyersanyagot találhatnak. Azonban ahhoz, hogy hozzá tudjanak jutni a hajó rakományához kénytelenek magukkal vinni egy, a vállalat – a Weyland-Yutani – által leselejtezett androidot és annak „testvérét” Rain-t (Cailee Spaeny). A kis csapat számára gyorsan világossá válik, hogy a roncsnak vélt hajó valójában egy űrállomás, melynek mélye csupán borzalmakat és halált rejt…

A film előzetese – a bevezetőben említett dolgozat vázlatának megfelelően – rendkívül hatásos és figyelemfelkeltő. Klausztrofób hangulat, a klasszikusokat idéző képek és fényhatások, arctámadók és Xenomorf. Egy megtestesült álom a rajongók számára. 10/10. Kezdődhet a várva várt film. Elindul a vetítés. Ígéretes kezdőképek, lassú felvezetés, a főszerelők bemutatása. Kellemes érzések töltik el a nézőt. Álvarez nem siet és ez jó ómenként értelmezhető. Aztán jön az űrállomás és várjuk a Poklot. Ezért jöttünk, ezt akartuk. Az pedig meg is érkezik és elégedett vigyorral az arcunkon éljük meg a pillanatokat.

Aztán jön egy olyan CGI borzalom, ami ki is zökkent minket az épített díszletek és a praktikus effektek által felépített varázslatból. Észrevesszük, hogy az addig édesnek tűnő ének szirének víjjogása csupán. Rá kell döbbennünk, hogy, amit látunk egy roppant jól sikerült tollbamondás eredmény – persze sokak szerint tisztelgés az eredeti szöveg előtt… Álvarez ugyanis akkurátusan veszi sorra a franchise alkotásait. Az első rész klausztrofób rettenete, a második rész harci attitűdje vagy éppen a harmadik rész mocskos színpada. Mind-mind megelevenedik előttünk. Szépen, kimérten, egymás után. Gyakran konkrét jeleneteket vagy beállításokat átemelve az elődökből – feltehetően tisztelegve ezzel is…

A film második felében azonban elszabadul az a Pokol is, amit ember nem szeretett volna látni. Itt már elfogynak a jó filmek. Már nincs mihez nyúlni csak a Resurrection-Prometheus-Covenant tengelyhez. Meg is kapunk mindent. Olyan finomságokat, mint a történeti szálak – teljesen felesleges – összefésülése, génmanipuláció, anyai örömök és még egy kis Resident Evil mellékíz is társul a végtelenül keserű pirula mellé, ami gyakorlatilag a néző létfontosságú szerveivel együtt a filmet is megsemmisíti. Brutális? Igen. Fájdalmasan az.

A legfájóbb azonban az, hogy a Romulus lehetett volna egy remek Alien-mozi. Az, amitől hangos ovációban törtek volna ki nem csak a nézők, hanem a kritikusok is. Ténylegesen az, amiről már most rengeteg cikk olvasható és videó látható. Sajnos azonban úgy érzem, akik most ezt a művet a franchise feltámadásának aposztrofálják, beérik annak másolatával is – még akkor is, ha tűpontos replikáról beszélünk. Álvarez tehetséges rendező, ami vissza is köszön a film feszültséggel telített szekvenciáiban, a gyakran testhorrorba hajló jeleneteken elidőző kamerán és a Giger zseniét megidéző, kendőzetlen szexuális utalásokon. Ezekhez hasonlót nem láthattunk még a szériában, pedig mindig is kellett volna. A történet azonban nem képes megtartani a mozi súlyát. Ötlettelen, újrahasznosított és üres.

A fentieken pedig a karakterek sem képesek segíteni, szinte mindannyiukon érződik, hogy az áldozat szerepének betöltése lesz rövidke életük egyetlen célja és értelme. A két fő karakter azonban kellemes kidolgozott és a színészek által jól megformált. A show legjobbja egyértelműen David Jonsson Andy-je, aki egy rendszerfrissítés után pontosan az a mesterséges személy, akit eddig is kerestünk. A Rain-t alakító Cailee Spaeny is hiteles a szerepben. Érdekes lett volna látni egy jobb történet keretei között a fiatal színésznőt.

Szeretni akartam a Romulus-t. Nagyon. Sajnos azonban nem tudom ennél jobban. Az arctámadók inváziója, a Xenomorf – régóta vágyott – nagyvásznas megjelenése, a remek operatőri munka és a praktikus effektek ellenére sem. Számomra ez nem AZ az Alien-film. Csak egy mozi, ami bár tartalmaz mindent, ami felemelte a klasszikusokat, de sajnos azokat a dolgokat is magával hozta, amik fertőzésként terjednek a franchise mélyebb szöveteiben. Amennyiben ezeket egy határozott, de rendkívüli fájdalmat okozó vágással nem távolítják el, akkor ez a film lehet az az üzenet, amit egykor a Space Jockey elküldött. Az a figyelmeztetés, ami azt sugallja, jobb, ha távol maradunk…

IMDb